Interjú fordítónkkal, Tóth Gizellával

Tóth Gizellát nem kell bemutatnunk a romantikus regények szerelmeseinek. Ő Loretta Chase, Julie Garwood, Lisa Kleypas fordítója, de dolgozott Nora Roberts-regényen, és túl van már a hatvanadik fordításán is. Izgalmasan kezdődő fordítói karrierjéről, munkamódszeréről, kedvenc könyveiről, fordítási nehézségekről kérdeztük.

Mi vezetett a fordításhoz? Hogyan kezdődött a fordítói karriered?

Valahányszor felmerül ez a kérdés, és visszagondolok a kezdetekre, sohasem jövök rá, hogy miért is kezdtem fordítani azon a nyáron, talán 1995 vagy 1996-ban. Akkoriban egy gimis barátnőm férjének kisebb kiadója volt, és kaptam tőle könyveket, hogy olvassam el, véleményezzem őket. Egyik nap leültem, magam elé tettem egy helyre kis kockás (manapság négyzetrácsos vagy négyzethálós) füzetet, és nekikezdtem egy történelmi romantikusnak (Fred Mustard Stewart: Pomp and Circumstances), amelyet ajándékba megkaptam a „kiadói kapcsolatomtól”. Akkor még Internet nélkül, egy sima angol-magyar kéziszótárral. Gyűltek a sorok, teltek az oldalak, és végül megtelt a füzet. Rengeteg szabadkozás kíséretében adtam át a legjobb barátnőmnek a névnapjára, s cserébe csupán őszinteséget kértem tőle. Már másnap reggel felhívott, és csak annyit mondott: Folytasd! Folytattam. A férje megígérte, ha a nyáron elkészülök a fordítással, kiadja. Kell ennél nagyobb ösztönzés?

Életemben először találkoztam a számítógéppel, amelyet a szomszédtól kaptam kölcsön. Ez a nyár a fordítás és sok-sok sírás nyara volt. Pontról pontra le volt írva, hogy kell be- és kikapcsolni a gépet, bedugni és kivenni a floppyt, és amikor a mentéskor azt írta ki a gép, hogy a lemez megtelt, fogalmam sem volt, mi a teendő, és végigsírtam a délutánt, amíg a szomszéd haza nem jött, és meg nem oldotta a helyzetet. Ma már nevetek magamon, akkor véresen komolynak éreztem a helyzetet, de minden nehézség ellenére elkészültem a könyvvel.

Így kezdődött, mondhatnám, ám a szép ígéretek csak ígéretek maradtak, és a kockás füzetek a floppyval együtt hosszú időre a fiók mélyére kerültek, majd szerencsére a fiókkal együtt jöttek velem Pestre, amikor visszaköltöztem.

Nem titok, orosz-történelem szakos tanár vagyok (sokkal inkább orosz, mint történelem), aki az orosztanítás megszűnésével az angolra nyergelt át (a gimnáziumi orosz-angol tagozat után adta magát), és előbb középfokúval, aztán egyetemi végzettséggel oktatta a nyelvet. Az orosz a mai napig nagy szerelem, de 1992 óta gyakorlatilag csak angollal volt dolgom, nyilván nem véletlen, hogy nem Ulickaját kezdtem fordítani szabadidőmben.

Nem emlékszem, hogy, minek kapcsán került elő a fiókból a fordításom, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy hol ennek, hol annak a kolléganőmnek adom kölcsön olvasásra a kinyomtatott példányt, mígnem az egyik megkérdezte, miért nem viszem be egy kiadóhoz. Csak a vállam vonogattam: ugyan, ne vicceljen már! De ő nem hagyta annyiban. Szinopszist kért, majd felvilágosított, mi is az… és lelkesen házalni kezdett az én fordításommal. Itt biztatták, ott szóba sem álltak vele, amonnan majd visszahívják… mígnem egyszer azzal toppant be a tanáriba, hogy a Gabo Kiadó szerkesztője azt mondta, ezt nem adják ki, de kapok próbafordítást, ha visszahívom. Jó vicc, én, amint visszahívok… Hetek teltek el, talán több mint egy hónap is, amikor is Zsókának – álljon itt a neve, hiszen nagyrészt neki köszönhetem, hogy fordító lettem: Tomcsányi Zsóka – elege lett, szó szerint fülön fogott, a kezembe nyomta a kagylót, és ott állt felettem, amíg remegő inakkal és nem kevésbé remegő hangon telefonáltam… hogy aztán 2002 őszén megjelenjek a Vadász utcában, Solymosi Éva szerkesztőnél. Ő a másik ember, akinek sohasem lehetek elég hálás, hogy a sorsom ilyen irányt vett.

Emlékszel még az első munkádra? Milyen érzés volt először lefordítani egy könyvet?

Lehet arra nem emlékezni? Julie Garwood Szívtiprója volt az első. Már a címén is rengeteget tipródtam, mert a főhős nem tiporta, hanem törte (Heartbreaker) azaz gyilkolta a szíveket, és úgy éreztem, a cím nem adja vissza a tartalmat. De semmi jobbal nem tudtam előállni, és Éva is elfogadta, így maradt ez.

Milyen érzés volt? Félelemre és lelkesedésre emlékszem. Félelemre, hogy milyen hosszú, mi lesz, ha nem tudom megcsinálni, és az új feladat, a kihívás kiváltotta lelkesedésre. Ez utóbbi érzést szerintem sokan ismerik; ez az, amikor úgy érzem, ki tudnám forgatni a világot a sarkaiból, és alig várom, hogy munkához lássak. Milyen érzés volt fordítani? Elsősorban a görcsös igyekezet jut eszembe, ha erre a könyvre gondolok, hogy minél jobban, minél pontosabban fordítsak. Félig viccesen azt szoktam mondani, hogy még a pontokat, vesszőket, szóközöket is lefordítottam, annyira ragaszkodtam az eredetihez, és így utólag, most már több mint hatvan könyvvel a hátam mögött azt mondom, érződik is rajta, hogy ő az első.

A nevedet elsősorban Julie Garwood-, Lisa Kleypas-, Loretta Chase-fordításokkal kapcsoljuk össze, szóval főleg romantikus regényeket fordítasz. Hogyan vetődtél erre a területre?

Ebben, hogy úgy mondjam, Éva a ludas. Garwood után Garwoodot kaptam, de ezúttal történelmi romantikát, aztán egy álom valóra vált Nora Roberts Biztos rév c. könyvével, majd újabb Garwoodok jöttek, FBI és történelmi romantika felváltva. Amikor Garwoodból kifogytunk, Loretta Chase következett, aki – minő meglepetés – szintén történelmi romantikus műveket ír. Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok. Szeretem ezeket a könyveket, és szeretném hinni, hogy jó érzékem is van hozzájuk.

Mik a műfaj fordításának a szépségei, nehézségei?

Szépsége? Benne van a nevében. Történelmi környezetbe ültetett romantika. Lehet azt nem szeretni? Olyan ez a két szó együtt, mint a kutya/cica és gyerek egy filmben: a siker garantált.

Nehézségei? Azt hiszem, sokat segít a történelem szak. Volt már rá példa, hogy elolvastam valamit, aztán előbb a szívemhez kaptam, utána meg a szótárhoz, hogy jól tudom-e, végül repült az e-mail a szerzőnek, hogy ez a két fogalom véletlenül pont fordítva van, javíthatom-e. Nagyon valószínű, hogy egy-két direkt hibát kereső történettudor vette volna csak észre a hibát, de akkor is, a történelemtanár lelkem nem hagyhatta benne. Szerencsére Garwood roppant megértő, és rám bízta, hogy javítsak, ha szükségét érzem. (Előfordult, hogy az első kötetben valaki gróf volt, a másodikra márki lett belőle, majd egy köteten belül gróf és herceg is. Ezért sem árt, ha egy sorozat egy fordító kezében van, akinek feltűnik az ilyesmi.)

Történelem szak ide vagy oda, meg szoktam kínlódni a hölgyek-urak ruhájával. Hiába találok gyönyörűségesen szép képeket egy-egy számomra ismeretlen ruhadarabról, ha nem tudom, hogy hívják magyarul. De jártam már így középkori várral is. Igen, pontosan tudom, mire gondolt a szerző, de mi a manó ez magyarul. Szerencsére középkori várakról több könyvem van itthon, ruhákról bezzeg…

Nyilván gyakran kell kutatómunkát végezned. Ismerned kell az adott korszak politikai, kulturális közegét, de ismerned kell az etikettet, a viselettörténetet, a kor írott és íratlan szabályait.

Valóban, időnként valóságos kutatómunkát végzek, amikor olyasmivel találkozom, ami nem annyira közismert… vagy csak én nem ismerem. Olyan helyek, olyan szokások, és olyan egyéb dolgok, amikről kevés az ismeretünk, mert valahogy kimaradt az olvasmányaink, tanulmányaink során (ilyen volt pl. Loretta Chase Az oroszlán leánya c. könyve, amelynek első része Albániában játszódik. Most komolyan, hányan mondhatjuk el, hogy ismerjük a XIX. század eleji Albániát?). Ez a kutatás elég sok időt és energiát elvesz, de megéri. Többször tapasztaltam már, hogy esetenként a fordítók egyszerűen kihagyják ezeket a részeket. Sokan lenézik a műfajt, néhányan talán épp a slendrián, igénytelen fordítások miatt. Számomra viszont fontos, hogy a tudásom legjavát adjam, az olvasók iránti tiszteletből… és saját önbecsülésem miatt is.

Van valamilyen speciális munkamódszered? Milyen tempóban dolgozol? Hogyan képzeljünk el egy fordítással eltöltött napot?

Nincs. Azt még az első könyvnél megtanultam, hogy előbb olvasok, utána fordítok, különben megnézhetem magam, és szaladgálhatok vissza javítgatni. (Rögtön a Szívtiprónál így jártam, amit lelkesen azonnal fordítani kezdtem, ahogy hazavittem, és valahol a 80. oldalon derült ki, hogy a női főszereplő véletlenül sem úgy ejti a nevét, ahogy én gondoltam, így kezdhettem javítgatni a toldalékokat.)

A munkamódszerem kimerül annyiban, hogy olvasom a szöveget (ma már e-olvasón, ami lényegesen egyszerűbb, mint a könyv hajtogatása, lapok rögzítése volt), és írom be a gépbe a magyar szöveget. Mindjárt a végleges változatot, mert olyan szerencsés vagyok, hogy csak nagyon ritkán kell változtatnom egy-egy mondaton. Ezzel együtt, amikor végeztem, természetesen átolvasom az egészet újra, és előfordul, hogy rácsodálkozom valami torzszülöttre, és gyorsan javítom. A tempóm ennek megfelelően a gépelési tempómnak felel meg, ami szerintem nem rossz. Valószínűleg még egy gyengécske titkárnővel sem venném fel a versenyt, de azért tíz ujjal és vakon gépelek, nem lassan. Az iramot az bontja meg, ha valaminek utána kell nézni. A mindig kéznél levő online szótárak miatt lusta a szótudásom, aminek annyira nem örülök, van, amikor egy szót többször is megnézek, utána meg bosszankodom. Az egyre gyakoribb lejterjakabok és saját bődületes félrefordításomból okulva, inkább megnézek ismert szót is, ha úgy érzem, hogy az általam tudott jelentés nem illik a szövegkörnyezetbe, vagy bármi más okból gyanús a szó, a kifejezés. Akad így is elég hibám, nem szeretném a „francia pirítósok” (bundáskenyér) és „adj egy ötöst” (csapj bele! pacsit!) féle slendrián fordítói munkák számát szaporítani.

Az igazi fordítással eltöltött napom az, amikor szorít a határidő. Ilyenkor reggel hatkor (ha túl fáradt vagyok, hétkor) kelek, és nyomban a gép elé ülök dolgozni. A reggeli ilyenkor tea és bármi, ami nem igényel külön készülést, pl. keksz. Fordítok, amíg bírok… általában délután egy és kettő közt adom fel. Ebéddel, hozzá tartozó tengés-lengéssel és kötelező alvással telik el néhány óra, majd este öt-hat között ismét a gép elé ülök, és fordítok, amíg bírok… éjjel egyig-kettőig. Ilyenkor a magam számára is hihetetlen teljesítményekre vagyok képes, aztán leadom a könyvet, és kidőlök, 10-12 órát alszom egyben.

Természetesen nem ez az ideális. Általában napi öt-tíz oldalakra van beosztva a könyv, ez nehézségtől függően 4-8 óra alatt megvan, aztán enyém a világ…

Sokan tarthatják álommunkának a fordítást. Az ember otthon dolgozhat, maga oszthatja be az idejét. Mik a munka árnyoldalai? Ha vannak, persze. Vagy számodra is álommunkának mondható a fordítás?

Számomra mindenképp egy nagy álom megvalósulása. Különösen, hogy meglehetősen magamnak való vagyok. Nekem elég, ha bevackolom magam egy jó könyvvel egy kényelmes fotelbe, és megszűnik a világ. Mármint a fizikai, hiszen átlépek a fantázia csodás birodalmába. Amikor fordítok is, ez történik, csak a kényelmes fotel hiányzik.

De ami az előnye – otthon dolgozom, magamnak osztom be az időm –, egyben a hátránya is. Nem mozdulok ki, beszűkülök, amúgy is egyedül élőként még bogarasabbá, türelmetlenebbé válok, nehezebben alkalmazkodom másokhoz, ha mégis emberek közé kell mennem. És az időt sem olyan könnyű beosztani… nekem legalábbis nem mindig sikerül.

Árnyoldalnak mondanám még azt, hogy bizonytalan kenyér, ha csak könyvfordításból él az ember leánya. Nem panaszkodom és nem is panaszkodhatok, hisz eddig mindig volt annyim, hogy befizessem a dézsmát, és a mindennapi francia drazséra is teljen.

Melyik könyvet, könyveket szeretted leginkább fordítani? Ha ki lehet emelni valamelyiket…

Julie Garwood a nagy szerelem, de igazából a Nora Roberts könyvek viszik a pálmát, ha kedvencről beszélünk, és Loretta Chase-ért is nagyon fáj a szívem. Kár, hogy a magyar olvasóknak nem jött be! Lényegesen jobbnak, igényesebbnek tartom Garwoodnál, még ha Garwood is az első és örök szerelem. Ha ki kellene emelnem a sok kedvenc könyv közül valamelyiket, a dobogó legfelső fokán ketten állnának holtversenyben; Julie Garwood: Váltságdíj és Nora Roberts: A tanú c. könyve.

Van olyan könyv, amelyre úgy emlékszel, kifejezetten meggyűlt vele a bajod?

Nora Roberts Kert-trilógiájával nagyon megdolgoztam, mivel a kertismereteim nagyjából kimerülnek abban, hogy profin megkülönböztetem a fűt a fától, a virágot a kertben játszadozó kiskutyától. Persze felismerem én a rózsát vagy a szegfűt, de nem kertészkedem, sőt… A suli biológusai és kertészkedő kollégáim, szakemberek és fordítók a világ minden tájáról mozgósítva lettek, kivettem a fél könyvtárat, és folyton a hálón lógtam, míg megszületett a „nagy mű”.

Kristen Ashley könyvei sem lopták be magukat a szívembe, annyira távol áll tőlem az ő világa. Roppant vitriolos értékelést írtam róla anno, és igazából a mai napig nem értem, mitől olyan sikeres. Tudom, ízlések és pofonok… túl vagyok rajta, és kicsit sem haragszom, hogy nem az enyém a folytatás.

A nehézségek közt említeném, bár mindenki, aki egyszer is beszélt velem a munkámról, tudja, hogy a nagy kereszt számomra a szerelmes vagy intim jeleneteknek nevezett részek. Nem tartom (tartottam) magam prűdnek. Egészségtan tanár, osztályfőnök voltam, sohasem okozott gondot, hogy teljes nyíltsággal beszéljek az intim témákról, mégis… ezek a jelenetek mindig kiverik nálam a biztosítékot, mert úgy érzem, a hálószobai intimitás két ember legteljesebb magánügye, s mint ilyenre, nem is vagyok rá kíváncsi, nem tud lekötni. Olvasóként könnyű dolgom van, átlapozom ezeket a jeleneteket. Fordítóként ezt nem tehetem meg…

Szerinted mitől jó egy történelmi romantikus regény? Szerinted mitől ennyire sikeres? Mit találnak meg benne az olvasók?

Abban nem mernék állást foglalni, hogy mitől jó, mert tapasztalataim szerint, amiért rajongtam (pl. épp az a bizonyos F. M. Stewart), azt mások unalmasnak találták, s amivel megkínlódtam… no, abból lett a sikerkönyv. Így aztán erős a gyanúm, hogy nem feltétlen az én véleményem a mérvadó. A magam részéről azt kedvelem, ha peregnek az események, a párbeszédek, van humor, titokzatosság, kis csavar a történetben, hiszen a végét úgyis mindenki tudja. Nem kell Columbónak lenni hozzá, elég elolvasni a fülszöveget, s tudjuk, kik fognak egymásra találni. Nem a vég a fontos (na jó, egy kicsit az is), hanem a hozzá vezető út.

A történelmi romantika annyival ad többet, hogy abban az érzelmeken túl ott van a múlt titokzatossága, a múlté, amelyben nem éltünk (vagy ha éltünk is, nem emlékszünk rá), amelyet csak az olvasmányainkból, a filmekből ismerünk. Éppen ezért még izgalmasabb lehet például, hogy a régi, szabályoktól és korlátoktól terhes úri vagy éppen nem úri világban hogyan találnak egymásra a főhősök. Ráadásul ezek a főhősök – nem meglepő módon –, valahol mindig megnyerőek, jóképűek, aranyosak, még a hibáikkal együtt is szinte tökéletesek…

Természetesen ezeknek a könyveknek is megvan a saját olvasótáboruk. Azok, akik egy kicsit romantikusabbak, szentimentálisabbak az átlagnál, éppen szerelmesek, vagy csalódottak. Vagy egyszerűen csak érzékenyebb a lelkiviláguk. De szerintem az az igazság, hogy minden ember így vagy úgy, bevallva vagy titkon vágyik a gyengédségre, a romantikára. És éppen ez lehet a népszerűség oka. Tudjuk, hogy az életben ilyenek nincsenek, sőt a nagy macsó, mégis végtelenül gyengéd, romantikus férfiak nem is életszerűek. Tudjuk, de olyan jó álmodozni róluk…

Szabadidődben miket olvasol? Kik a kedvenc szerzőid?

A romantikusok közül Mary Jo Putney és Amanda Quick (Jayne Ann Krentz) a legnagyobb kedvenc. Őket akármikor és akárhányszor képes vagyok elolvasni. Nora Roberts J. D. Robb néven írt Halálos (Eve Dallas) sorozatát is évente-kétévente újraolvasom. Szeretem a krimiket, Agatha Christie és Conan Doyle kihagyhatatlan, a maiak közül Karen Rose romantikus krimijei lettek a kedvenceim. Humorban Rejtő Jenő és Vavyan Fable a nyerő nálam. Ebből is látszik, hogy a könnyedebb irodalmat részesítem előnyben, azon egyszerű oknál fogva, hogy az kikapcsol, szórakoztat. Olvasok persze mást is, vereteset és kevésbé vereteset, de ha pihenésre vágyom, a kedvenceket veszem elő újra meg újra.

Tóth Gizella dedikál

Van olyan szerző, akit szívesen fordítanál, de eddig még nem volt rá lehetőséged?

Linda Howardot szívesen fordítanék. Örökre sajnálni fogom, hogy a Micsoda nő! kosztümös változata (J. S Taylor: Masquerade) nem nyerte el a kiadó tetszését. Imádom a filmet, imádtam a könyvet. Egyszer talán, amikor időmilliomos leszek, lefordítom magamnak csak úgy szórakozásból.

Mitől lesz valaki jó fordító? Mit tanácsolnál azoknak, akik kacérkodnak ezzel a szakmával?

Gyakran meg szokták kérdezni tőlem, tudnék-e tanácsolni valamit a leendő fordítóknak, vagy azt, hogy mi kell a fordítói munkához. Általában nem nagyon tudok rá mit mondani, hisz általánosságokat, közhelyeket nincs értelme puffogtatni, nagy igazságokat meg még nem sikerült felismernem. Azt viszont a tapasztalataim alapján állíthatom, a fordításhoz kevés, ha az ember jól beszéli az adott idegen nyelvet (persze nem árt), sőt – és ez számomra is meglepő – még az sem garancia a jó fordításra, ha magyar anyanyelvű. Ezt sokáig el sem hittem, mindig úgy véltem, elég az intelligencia, a nyelvek ismerete, szükség esetén egy jó szótár, és nem hibázhatunk. De azóta többször került a kezembe olyan fordítás, amelyet angolul nálam sokkal jobban tudó, magyar anyanyelvű, értelmes ember követett el, s én csak hitetlenkedve néztem, olvastam a kerékbe tört mondatokat, szó szerint lefordított magyartalan szerkezeteket. Most már elfogadom, hogy van ilyen, de ma sem értem, hogyan lehetséges. Egy biztos, nem árt, ha az ember olvasott, hiszen a szókincs alapvető fontosságú a munkánkhoz, és úgy veszem észre, a klasszikusok nem ismerete egyre több fordításra rányomja a bélyegét, pedig egy történelmi romantikusnál nem árt, ha tudja az ember, kit hogyan szólít meg, kit magázhat, milyen helyzetekben tegeződhet… olyan finomságai ezek a magyar nyelvnek, amelyek lassan kezdenek kiveszni, sajnos. A másik hiba, amit fordításkor el szoktak követni, a szószerintiség, amikor ugyan csudára pontos a fordítás, csak épp megtörik a szöveg lendülete, elvész a lényeg, mert nem mernek elszakadni a szövegtől, vagy akár kardoskodnak is, hogy márpedig ez a szó ezt meg ezt jelenti, pedig – és ez nagyon fontos – mi nem szavakat, mondatokat fordítunk, hanem tartalmat, mondanivalót adunk át.