Julie Garwood: Teljes gázzal (részlet)

Második fejezet

Cordie zsibbadt volt a fájdalomtól és a megrázkódtatástól. Bár apja megkapta az utolsó kenetet, a plébános, Patrick Anthony atya még egyszer megáldotta a holtat, aztán Cordie mellett maradt, amíg összeszedte magát annyira, hogy elhagyja a kórtermet, és a testet átvitték a Neeson ravatalozóba. Hosszú időbe telt, mire Cordie el tudta engedni az apja kezét… és az apját.

Majdnem hajnali ötre ért haza. Bement, és leült a konyhaasztalhoz egy csésze forró teával, amelyre nem is emlékezett, hogy megfőzte. Ha szokványos reggel lenne, az apja is hamarosan felkelne, hogy felöltözzön, és odaérjen a fél hetes misére, amelyet sohasem mulasztott el. Aztán hazajönne, és nekilátna számos munkája közül az egyiknek. Cordie azt hitte, az apja majd lazítani fog, miután eladta a céget, de így csak több ideje lett, hogy más, őt érdeklő dolgokkal is foglalkozzon.

Két héttel ezelőtt Cordie-hoz költözött. Csak ideiglenesen, hangsúlyozta, amíg kisebb lakást talál magának. Nem számított rá, hogy ilyen gyorsan elkél a régi, öreg ház.

Cordie nagyon élvezte, hogy az apja ott van körülötte, és egyáltalán nem sürgette a kiköltözést.

Meg kell szerveznie a temetést, gondolta. Annyi dolga volt, hogy azt sem tudta, hol kezdje. Fel kell hívnia embereket, nem igaz? Tollat ragadott, hogy listát írjon, de aztán le is tette. Felesleges most hívnia az apja barátait. Várnia kell néhány órát, ha nem akarja megzavarni az álmukat. Nem mindenki kel pitymallatkor, mint az apja. Apja utasításának megfelelően az ügyvédet fogja először felhívni, határozta el. Talán fel kellene írnia valahová, nehogy elfelejtse.

Rokonuk nem volt, akit értesíteni kellett volna. Talán két barátnője állt legközelebb ahhoz, amit az ember családnak nevez. Cordie felhívhatta volna őket a kórházból, de Regan és a férje, Alec Londonban voltak egy konferencián, Sophie és a férje, Jack pedig nászúton a Bermudákon. Sophie és Regan majdnem annyira szerették az apját, mint ő, a halálhíre biztosan letaglózza őket.

A fiúkat is fel fogja dúlni a St. Matthew-ban. Bármilyen kemény és dörzsölt is volt némelyikük, az apját mind szerették. Szerették a kocsikat bütykölni a keze alatt, és rengeteget tanultak tőle. Egyfajta apafigura is volt nekik, gondolta Cordie, ahogy visszagondolt, hogy az órák után mindig akadt valaki, aki szeretett volna beszélni vele. Bár az apja sohasem említette, Cordie-nak volt egy olyan érzése, hogy néhányuk összeütközésbe került a törvénnyel, és az apja segített nekik kikecmeregni a bajból.

Az apja túl fiatal volt a halálhoz. Még az ötvenet sem töltötte be. Egy könnycsepp talált utat magának Cordie arcán. Nem akart senkit sem felhívni. Attól valóságossá válik a dolog. Ha egyszer kimondja, már nem szívhatja vissza. Cordie tudta, hogy nincs sok értelme annak, amit csinál, és a kimerültségre fogta zavaros gondolatait, így felment az emeletre, hogy lefeküdjön. Miután beállította a mobilon az ébresztőórát, összegömbölyödött a takaró tetején, és behunyta a szemét. Most alszik két órát, aztán felkel, és teszi, amit tennie kell.

De az elméje csak nem nyugodott. Újra és újra felidézte a kórházban folytatott beszélgetést. Az apja azt mondta neki, hogy az anyja él. Cordie-nak fogalma sem volt, hogyan kezelje ezt az információt. Az apja azt is bevallotta, hogy éveket vesztegetett el arra várva, hogy az asszony visszajöjjön. Oké, ez azt jelenti, hogy a nő hagyta el őt. Nem, mindkettőjüket elhagyta. De miért? És most hol van? És miért hazudott az apja az anyjáról annyi éven át? A válaszok a bank széfjében lévő dobozban vannak.

Cordie úgy merült álomba, hogy közben azon tűnődött, milyen titkai lehettek még az apjának.

A reggeli misén a pap bejelentette, hogy a gyülekezett szeretett tagja, Andrew Kane elhalálozott, és kérte az embereket, imádkozzanak érte és tartsák meg jó emlékezetükben. A hír gyorsan terjedt, és délre Cordie otthona megtelt barátokkal, üzlettársakkal, az egyház képviselőivel, szomszédokkal és annyi étellel, amennyivel az egész gyülekezetet jól lehetett volna lakatni. Nyilvánvaló volt, hogy a casserole a legfelkapottabb a gyászolók körében. A délután közepére Cordie-nak hét casserole tálja is volt. Cordie hálásan gondolt a szomszédaira és egyben barátaira, Haggertyékre. Brenda, az asszony átvette az étellel járó felelősség gondját, Tom, a férje pedig a részvétlátogatók körül segédkezett.

Jared Newton, a család ügyvédje az autóján elvitte Cordie-t a bankba, és segített átnézni a széfben található doboz tartalmát. Többségében részvényekkel, kötvényekkel és más, jogi papírokkal volt teli. Egy hosszú, keskeny doboz is volt benne Cordie-nak felirattal. Jared másolatokat készített az iratokról, az aktatáskájába csúsztatta őket, az eredeti példányokat és a kis dobozt pedig átnyújtotta Cordie-nak. A lány a doboz tetejét leemelve belepillantott, és egy halom borítékot látott benne. Ezeket majd este, amikor egyedül lesz, átnézi.

Egy órába sem telt, hogy megjárják a bankot, és amikor befordultak Cordie utcájába, rögtön el is akadtak, akkora volt a torlódás. Az autók két sorban parkoltak Cordie háza előtt, és egész emberáradat hömpölygött a lány barna homokkőből épült háza felé. Némelyek letakart tálakat hoztak magukkal. Cordie-t mélyen meghatotta az együttérzésnek ez a nem várt hulláma, de fogalma sem volt, hová tegyen ennyi embert. Néhányan már így is kiszorultak a ház előtti lépcsőkre és a járdára.

– Sokan szerették az apádat – mondta Jared. – És ezek az emberek miattad is jöttek.

Cordie bólintott.

– Tudom.

– Kiraklak a ház előtt, aztán keresek valami parkolóhelyet – mondta az ügyvéd. – Cordie, áruld el, miben tudok segíteni!

– Gyászbeszédet kell írnom.

– Rendben, abban szívesen segítek.

– Köszönöm – mosolygott rá Cordie.

Jared igazán kedves ember volt. Külsőre is csinos, döbbent rá a lány. Öt éve ismeri már, de mostanáig fel sem tűnt neki, milyen jóképű a férfi. Jared néhányszor már hívta randizni, de Cordie mindig visszautasította. Miért? A válasz gyorsan jött. Mert egy ostoba álmot kerget. Az apjának igaza volt. Ideje, hogy szembenézzen a valósággal és továbblépjen.

Cordie kikapcsolta a biztonsági övet, kinyitotta az ajtót, de nem szállt ki. Csak ült és gondolkodott.

– Cordie, mi van veled? – kérdezte az ügyvéd, csodálkozva a lány habozásán.

– Jársz mostanában valakivel? – fordult vissza hozzá Cordie.

A kérdés láthatóan meglepte Jaredet.

– Jártam – ismerte be –, de nem vezetett sehová, így véget vetettem neki. Miért kérded?

– Azon tűnődtem… ha vége lesz ennek az egésznek, lenne-e kedved velem vacsorázni, vagy ilyesmi. – Cordie el sem akarta hinni, hogy ezt teszi, pont most, amikor fenekestül felfordult az élete. Tudta, hogy nem gondolkodik józanul, de nem számított. Akkor is beleugrott.

– Igen, lenne – felelte a férfi.

Oké, gondolta Cordie. Első: továbblépni.

– Odabent találkozunk – mondta. – El kell intéznem néhány hívást.

Jó tizenöt percébe telt, mire feljutott az emeletre. Apja póker cimborái az ebédlőasztal körül ültek és az emlékeikről anekdotáztak. Cordie megállt mellettük, mindegyikükkel elbeszélgetett, s csak azután ment fel a szobájába és zárta magára az ajtót.

Először Regant hívta. A férje vette fel a telefont.

– Szia, Alec! – kezdte. – Milyen a konferencia?

Nem ezt akarta kérdezni, de időre volt szüksége, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, amiért hívta őket. Alecnek azonban elég volt meghallania a hangját, s nyomban tudta, hogy valami baj van.

– Mi történt? – kérdezte.

– Az apámnak szívrohama volt. Nem élte túl.

– Ó, Cordie, annyira sajnálom!

Alec részleteket akart hallani, és Cordie minden kérdésére válaszolt. A hangja érzelemmentes volt, mintha transzban lenne. Alec olyan volt neki, mint a bátyja. Nem kellett erősnek mutatkoznia előtte, de a férfi együttérzése felszínre hozta az összes gyászt és fájdalmat, és Cordie most nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az önuralmát.

– Regan egy órán belül visszaér – mondta Alec. – Szólok neki, hogy azonnal hívjon fel, amint…

– Ne! – bukott ki Cordie-ból. – Ha most beszélek vele, csak összeroppanok, és a házam tele van emberekkel… meg casserole tálakkal. Ó, istenem, mennyi étel! Megtennéd, hogy felhívod helyettem Sophie-t? Kérlek!

– Persze, hogy felhívom. Mit tehetek még érted?

– Egyelőre csak ennyit.

– Regan meg én segítünk, hogy túljuss ezen a nehéz időszakon. A következő géppel visszarepülünk.

Miután Cordie befejezte a hívást, a fürdőszobába ment, és hideg vizet locsolt az arcába. Annyi tennivalója van még, mielőtt leülhet pihenni egy kicsit. Lement a lépcsőn, és azonnal részvevő arcok vették körül. Cordie rájött, hogy mindenki, aki felkínálta a segítségét, igazi jóindulattal tette azt, és ő hálásan megköszönte mindegyiküknek, de voltak olyan dolgok, amelyeket neki egymagának kellett megtennie. Három órakor találkozója volt a temetkezési vállalkozóval. Ügyesen átsiklott a tömegen, remélve, hogy a hátsó ajtón át kiosonhat, anélkül, hogy bárki is észrevenné és megpróbálná rábeszélni, hogy elkísérhesse.

Meglepődött, amikor megtudta, hogy az apja már mindent elintézett. Pontos utasításokat hagyott hátra. A gyászmise a St. Matthew katolikus templomban legyen, amely az iskolával átellenben volt, ahol Cordie tanított. Apja néhány régebbi barátja biztos nem szívesen jelenik meg olyan helyen, amelyet ők a város veszélyes negyedének tartanak, de Cordie megértette volna őket, ha nem jönnek el. Mindazonáltal akkor is tiszteletben tartja az apja kívánságát, ha senki sem jön el a temetésre.

A nap hátralevő része mintegy ködben úszva telt el. Száznyi csodálatos históriát kellett meghallgatnia az apjáról, de ezek a történetek egy idő után egybefolytak. Hű barátai máris szentté avatták az apját.

A bankból hazahozott doboz a szekrénye polcán várta. Cordie még aznap este át akarta nézni a tartalmát, de mire este eljutott a szobájáig, olyan kimerült volt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Pizsamára vetkőzött, és bebújt a takaró alá. Szomorú arcok és részvéttel teli szavak keringtek-zsongtak a fejében, és úgy aludt el, hogy tudta, másnap elölről kezdődik az egész.