Kristen Ashley: A titokzatos Ő (részlet)

ELSŐ FEJEZET

Meg-dög-lesz, megdöglesz!

Másnap délelőtt a számítógép előtt ültem az otthoni irodámban.

Dolgoznom kellett volna. Három határidős munkám volt a következő két hétre, és még jóformán bele sem kezdtem. Szabadúszó szerkesztő voltam. Órabérben dolgoztam, és ha kihagytam egy órát, nem kaptam érte pénzt. Pedig etetnem kellett egy szájat… a sajátomat. Ruháznom kellett egy testet, egy olyan testet, amely mindenféle ruhát kedvelt, sőt sóvárgott utánuk, s én kénytelen voltam kielégíteni az igényeit, különben kínos helyzetben találhattam volna magam. Ráadásul nagyvilági igényeim voltak, ami nem olcsó mulatság. És volt egy házam, amelyet fel kellett újítani. Ezért kellett a fizetés.

Rendben, szigorúan véve, nem egészen így állt a helyzet. Nem újítottam fel a házam. Az apám elvégzett egy-két dolgot. Troy, a barátom is tett-vett rajta. Ezért inkább úgy kellett volna mondanom, hogy van egy házam, és bűntudat keltésével, esdekléssel és érzelmi zsarolással rávettem másokat, hogy rendbe hozzák nekem.

De a házra akkor is ráfért a felújítás, és a szekrények meg a csempék nem masíroztak csak úgy be szekrény- és csempeföldről és nem mondták: veled akarunk élni, Gwendolyn, légy szíves, rakj fel a faladra.

Ez csak az álmaimban történt meg, márpedig elég sokat álmodoztam, s legtöbbször napközben.

Ahogy akkor is éppen, a számítógépnél ülve, a lábamat felhúzva, államat a térdemhez támasztva, az ablakon kifelé merengve a nagy Titokzatos Ő-re gondoltam. Arról álmodoztam, hogyan változtatnám meg az első találkozásunkat. Okosabb, viccesebb, titokzatosabb, elbűvölőbb és érdekesebb lennék, azonnal lenyűgözném éles eszemmel, ösztönös beszédkészségemmel, politikai vitakultúrámmal és azzal a képességemmel, hogy intelligensen tudok társalogni a világ eseményeiről és kiterjedt jótékonysági tevékenységről szóló történeteimről. Mindezt olyan csábító és döbbenetes orgazmust ígérő pillantásokkal kísérném, amitől a férfi nyomban kinyilvánítaná az irántam érzett, soha el nem múló szerelmét.

Vagy legalább elárulná a nevét. Én azonban részeg voltam, és a fentiek közül egyik sem.

Megszólalt a csengő, de egy rövid dallam eljátszása után egy nyikkanással el is hallgatott, én meg lassan a felszínre evickéltem az éppen kellemessé váló álmodozásból.

Aztán felálltam, és az irodán át kisétáltam az emeleti folyosóra, miközben gondolatban ismét feljegyeztem, hogy szóljak Troynak, javítsa meg a csengőmet egy hatos sörért meg egy házi sütésű pizzáért. Ez azonban azt is jelentheti, hogy Troy magával hozza idegesítő, nyüszítő és folyton piszkálódó új barátnőjét, ezért meggondoltam magam, és úgy döntöttem, inkább az apámat hívom fel.

Leértem a lépcső aljára, és határozott léptekkel átvonultam a nappalin, nem törődve a helyiség állapotával. Csajszis stílusban volt berendezve, más szóval törlőrongyok, ecsetek, elektromos és nem annyira elektromos szerszámok és gyakorlatilag minden mást tartalmazó dobozok és hengerek hevertek szerteszét, rajtuk vastag porréteg. Sikerült úgy keresztülvágnom a szobán, hogy nem kaptam a fejemhez, nem kezdtem el sikoltozni és a hajamat tépni.

Elértem a bejárathoz. Az ajtó két oldalán levő keskeny falba gyönyörű, színes üvegablakot építettek be.

Két évvel korábban ez a két színes ablak lett a végzetem.

Két éve, körülbelül hat hónappal és két héttel a Titokzatos Ő-vel való találkozásom előtt egyetlen lépést tettem ebben a háznak nevezett romhalmazban, megláttam az üvegablakot, és az ingatlanügynökhöz fordultam.

– Megveszem – jelentettem ki.

Az ingatlanügynök arca felragyogott.

Az apám, aki akkor még oda sem ért a házhoz, ezt megtudván az égre emelte a tekintetét. Sokáig imádkozott. Aztán még tovább prédikált.

Ennek ellenére megvettem a házat.

Aztán, ahogy az már csak lenni szokott, bebizonyosodott, hogy hallgatnom kellett volna az apámra.

Kinéztem az ajtó melletti keskeny ablakon. Darla, a húgom barátnője állt a küszöbön.

A francba.

A jó büdös francba!

Utáltam Darlát, és ő is utált engem. Mi a fenét akar itt?

Tekintetem végigfutott a háta mögötti területen, arra számítva, hogy a húgom is ott bujkál valahol a bokrok közt. Darlától és Gingertől kitelne, hogy nekem ugrik, megkötöz és kifosztja a házat. Sötétebb rémálmaimban pontosan ez szokott történni, és meg voltam róla győződve, hogy ezek a rémálmok nincsenek is messze a valóságtól. Nem viccelek.

Darla tekintete találkozott az enyémmel, és eltorzult az arca, amely akár szép is lehetett volna, ha vékonyabban fog a fekete szemceruzája, kevesebb arcpírt ken magára, és a szájkontúr árnyalata nem totálisan más árnyalatú, mint a szájfényé.

– Látlak! – kiáltott fel Darla, mire felsóhajtottam. Aztán az ajtóhoz léptem, mert Darla képes lett volna romba dönteni a házat a kiabálásával. Eléggé kedveltem a szomszédaimat, és tudtam, nem hiányzik nekik, hogy délelőtt fél tizenegykor egy motoros maca rommá üvöltözze a házamat.

Kitártam az ajtót, de nem túl szélesre, és nyomban be is álltam a résbe, kezemet a kilincsen tartva.

– Helló, Darla! – üdvözöltem, igyekezvén barátságos hangot megütni, és meglehetősen elégedett voltam az erőfeszítésem eredményével.

– Baszd meg a hellódat! Itt van Ginger?

Tessék! Ez aztán a finom úri modor!

Nem volt könnyű, de megálltam, és nem kezdtem el forgatni a szemem.

– Nincs – feleltem.

– Ha itt van, jobb, ha megmondod – figyelmeztetett, aztán mögém nézve beordított a házba: – Ginger, te ribanc! Ha itt vagy, jobb lesz, ha kijössz, baszd meg, de most rögtön!

– Darla! – csattantam fel. – Fogd vissza magad!

Erre kinyújtotta a nyakát, és lábujjhegyre emelkedett.

– Ginger! – üvöltötte teli torokból. – Te hülye picsa, vonszold ki a seggedet!

Villámgyorsan kiléptem, hátrálásra kényszerítve Darlát, és becsuktam magam mögött az ajtót.

– Komolyan mondom, Darla – sziszegtem. – Pofa be! Ginger nincs itt. Soha nem is volt itt, és ezt te is tudod. Szóval fogd be és tűnj el innen!

– Te fogd be! – vágott vissza. – És te vagy az, aki szórakozik velem. Ha segítesz neki… – Rám szegezte a mutatóujját, a hüvelykujját begörbítette, mintha kibiztosítaná a fegyvert, és egy pisztoly hangját utánozta, amitől az arca felpuffadt és az ajka megrándult. Rászántam volna egy pillanatot, hogy a hangutánzó képességét megdicsérjem, de olyan halálosan komoly arccal nézett rám, hogy az ütő is megállt bennem.

Így aztán ahelyett, hogy gratuláltam volna a tehetségéhez – szerintem az egyetlenhez, amellyel bírt –, azt suttogtam: – Micsoda?!

Leengedte a kezét, lábujjhegyre állt a motoroscsizmájában, hogy a szemünk egy vonalban legyen, és halk, ijesztő hangon így szólt: – Meg-dög-lesz, megdöglesz! Te és a húgod is megdöglötök, és ne szarakodj velem! Vetted az adást?

Aztán feltettem egy ostoba kérdést. Azért ostobát, mert valahányszor feltettem ezt a kérdést, mindig ugyanazt a választ kaptam: igen.

– Ginger valamiféle bajban van?

Darla úgy bámult rám, mint akinek nincs ki a négy kereke. Aztán felemelte a kezét, és ujját a fejemre szegezve ismét eljátszotta a pisztolyos jelenetet, természetesen a lövés hangjával együtt, aztán sarkon fordult, és fürgén lesietett a lépcsőn.

A verandán állva néztem utána. Gondolatban mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy szűk atlétát visel, lezseren nyitva hagyott fekete bőr motorosdzsekit, rövid, kopott farmerszoknyát, melynek viselete néhány államban törvénybe ütközik több – divat és illendőség – oknál fogva is, fekete neccharisnyát és motoroscsizmát, miközben olyan négy fok volt odakint. Még egy sál sem volt rajta.

Eközben a húgomon és Darla lövészbemutatóján járt az eszem.

A francba! A jó büdös francba!

A kormánykerék mögött ülve próbáltam meggyőzni magam, hogy jó a tervem, és közben pontosan tudtam, hogy a Darla távozása utáni első gondolatom volt a helyes, miszerint menjek vissza a házba, egyenesen a telefonhoz, és hívjam fel az apámat, a mostani pedig egy nagy rakás szar.

De az apám és Meredith, a felesége jó ideje kitagadta már Gingert. Körülbelül tíz másodperccel azután, hogy hazaértek a jamaicai nyaralásukról, és a vakáció minden boldog utóhatása odalett, amikor meglátták, hogy a lányuk a nappaliban térdel egy mezítelen mellkasú férfi lábai közt, akinek nyitva volt a slicce, feje azonban hátracsuklott a kanapé támlájára, mivel elájult, Gingert pedig annyira lefoglalta, amit csinált, hogy észre sem vette, hiábavalóan igyekszik.

A nappali mellesleg katasztrofális állapotban volt, akárcsak a ház többi része.

Mint nyilván ebből a történetből ti is rájöttetek, nem szívesen hoztam volna az apámat újabb, Gingert is érintő, kínos helyzetbe. Különösen, hogy nem ez volt a legszörnyűbb sztori vele kapcsolatban, csak apámnál és Meredithnél ez tette be a kaput. Jelenleg mindketten gondtalan, Ginger-mentes életet éltek, és nem akartam megrendíteni a nyugalmukat.

Következésképpen nem hívtam fel az apámat.

Helyette Ginger fiúja, Dog jutott az eszembe. Dog egy motorosbanda tagja volt, és olyan durva, amilyen durva egy ilyen fickó lehet. De én már találkoztam vele, és kedveltem. Jópofa tag volt, és bírta a húgomat. Ginger is másképp viselkedett a társaságában. Nem nagyon, de legalább elfogadhatóan.

Oké, szóval Dog valószínűleg gonosztevő, de bármilyen ironikusan is hangzik, jó hatással volt Gingerre, és ilyen fickók nem sűrűn fordultak meg a húgom körül… vagy inkább soha. Az elmúlt huszonöt évben legalábbis egyszer sem. Szóval, mivel Ginger egyetlen barátnőjének, Darlának a viselkedéséből azt szűrtem le, hogy Ginger a szokásosnál is nagyobb bajban van, először is tennem kellett valamit az ügyben, és másodszor – mivel Gingerről volt szó – mozgósítanom kellett a segédcsapatokat, jobban mondva, rájuk kellett bíznom a dolgot.

Intézkedjen Dog.

A Broadwayen levő autóalkatrész-bolthoz hajtottam, és sikerült is parkolóhelyet találnom. Már azelőtt is tudtam erről a boltról, mielőtt megismertem volna Dogot, és rájöttem volna, hogy valószínűleg ez a hely a motorosbanda bűnös üzelmeinek fedőintézménye. Ride volt a neve, és főleg azért vásároltam itt, mert így ürügyet találhattam, hogy vásárolhassak, mindegy, hogy hol. De a Ride isteni klassz volt, és szuper cuccokat lehetett itt kapni. Itt vettem az ablaktörlő folyadékot. Itt vettem tavaly az új autószőnyegemet, méghozzá tutijó minőségi szőnyeget, a legjobbat, amilyenem valaha is volt. És huszonéves koromban, amikor a különböző korszakaimat éltem, és villogni akartam a kocsimmal, akkor is ide jöttem, hogy bolyhos, rózsaszín kormányvédőt vegyek, és neonrózsaszín Playboy-nyuszit, amit a visszapillantó tükrömre akasztottam.

Azt is mindenki tudta, hogy a Ride-nak három nagycsarnokos autószervize van a hátsó fronton, de nem az átlagos autóknak vagy motoroknak fenntartva, hanem a külön rendelésre készült járműveknek, és az egész világon ismerték. Különösen szuper kocsikat és motorokat szereltek itt össze. Az 5280 magazinban olvastam egy cikket az üzletről. Filmcsillagok és hírességek vesznek itt autót meg motort maguknak, és a fotókat nézegetve meg is értettem, miért. Én is szerettem volna egyet, de nem lévén sok százezer dollárom, a dolog eléggé a vége felé szerepelt a kívánságlistámon, rögtön a Tiffany gyémánt karkötő alatt, amelyet közvetlenül az egy pár Jimmy Choo cipő előzött meg.

Kiszálltam az autóból, és abban a reményben sétáltam a Ride felé, hogy a külsőm megfelelő. Hajamat hátul, magasan a fejem tetején kislányos lófarokba kötöttem, csípő fazonú farmert, lapos sarkú cipőt és a motorosdzsekimet viseltem. Az enyém nem is hasonlított Darláéra. Fakított sárgásbarna bőrből készült, a derekánál bélelt, és az alját meg az ujját tízcentis, meleg, puha szőrme szegélyezte. Szerintem nagyon király, de még királyabb volt a mód, ahogy hozzájutottam. Mindazonáltal a szőrme miatt kissé bizonytalan voltam. Nem hittem, hogy a motorosokat különösebben aggasztanák az állatok jogai, de azt el tudtam képzelni, hogy a szőrmét a testvériségük elleni támadásnak veszik, és esetleg megfojtanak miatta. Nos, kockázat nélkül nincs győzelem.

Kihúztam magam, besétáltam az üzletbe, és egyenesen a hosszú pulthoz mentem, amelyen egyetlen pénztárgép árválkodott, bár néha ugyancsak zsúfolt tudott lenni a hely. Mivel Dog mobilszáma nem volt meg, azzal a szándékkal közeledtem, hogy megkérdezek valakit, nem tudja-e, hol találom a srácot. Arra nem számítottam, hogy a pult mögött pillantom meg a magas, nagydarab, agyontetovált, hosszú, szőke hajú Dogot. A pultnak azon az oldalán egy másik termetes, durva motoros fickó állt, odakint pedig még másik három, és abban a pillanatban, ahogy beléptem, mind felém fordult.

– Helló, Dog! – mosolyogtam rá, ahogy felé sétáltam, de dermedten megtorpantam, amikor rám villant a tekintete.

Ohó!

Szeme résnyire szűkült, és meg sem próbálta leplezni, hogy a puszta látványomtól máris a plafonon van.

– Ne szórakozz velem! – morogta, én meg, mielőtt összepisiltem volna magam, rászántam egy ezredmásodpercet, hogy megpróbáljak visszaemlékezni a mozdulatokra, amelyeket az önvédelmi tanfolyamon tanultam abban a félórában, amelyre elmentem.

Miután nem válaszoltam és nem is mozdultam, Dog megismételte: – Ne gyere nekem ide, hogy szórakozz velem, baszd meg!

– Nem szórakozok veled – mondtam, mert így is volt. Magasba szökkent a szemöldöke.

– Az a picsa küldött?

Megint csak ohó. Dog a pé betűs szót használta. Gyanítottam, hogy a pé betűs szó és társai nem verba-non-grata motorosföldön úgy, mint az angolul beszélő világ többi részén, de azért sokat elárult.

– Téged küldött – folytatta Dog, mielőtt megszólalhattam volna. – Jézusom, Gwen! Mondok én neked valamit, te csaj. Fogd azt a csinos valagad, és húzz… el… innen… a francba!

Hűha! Dog szerint csinos a valagam. Igaz, hogy megrémített, de nem volt csúnya fiú, szóval végül is kedvesnek találtam.

A terítéken levő problémára összpontosítottam, nagy levegőt vettem, és előreindultam. Az összes motoros felélénkült, vagy hogy pontos legyek, ugrásra készen állt, ezért nyomban megtorpantam.

– Nem Ginger küldött – mondtam Dognak.

– Addig menj, amíg türelmes vagyok veled – felelte.

– Nem, tényleg nem ő küldött. Darla járt nálam ma délelőtt, és teljesen kiborított. Ezt csinálta. – Felemeltem a kezem, és eljátszottam a lövést, bár a fegyver dörrenésének hangja közel sem sikerült olyan jól, mint Darláé, de ennek ellenére lendületesen folytattam. – Komolynak tűnt, ezért arra gondoltam, beugrom hozzád, és megnézem, minden rendben van-e Gingerrel.

– Semmi sincs vele rendben – vágta rá Dog. – Gingernek nagyon is rosszul állnak a dolgai.

Behunytam a szemem. Aztán felsóhajtottam. Hangosan sóhajtottam, és abban nagyon jó voltam, mivel a húgom gyakran késztetett sóhajtozásra, ezért nagy gyakorlatom volt benne. Aztán kinyitottam a szemem.

– Ha jól értem, ti ketten már nem jártok – vontam le a következtetést.

– Nem, bébi, már nem – erősítette meg a feltevésemet Dog.

A fenébe!

– Mit csinált már megint?

– Hidd el, nem akarod te azt tudni.

– Keresi a rendőrség?

– Valószínűleg.

Fürkészőn néztem rá.

– De nem amiatt van bajban, ugye? – kérdeztem aztán.

– Gingernek rengeteg baja van, de ha a rendőrség is keresi, az izgatja a legkevésbé.

– Klassz! – suttogtam.

– Erről van szó – biccentett Dog, aztán tekintete valahová mögém vándorolt.

Hátrafordultomban hallottam meg a mély, reszelős hangot.

– Ki ez?

Aztán megláttam. Nem szoktam a motoros hapsikkal foglalkozni, de ezért a fickóért komolyan a Harley-k felé tudtam volna fordulni. Elég magas volt. Széles és izmos, de ez utóbbiakra már nem lehetett azt mondani, hogy „elég”. Rengeteg tetoválás tarkította a karját és a nyakát, amelyeket persze azon nyomban szerettem volna közelebbről megvizsgálni, olyan szinten, hogy katalogizáljam és esetleg könyvet is írjak róluk. Hosszú és hullámos – de nem túl hosszú és nem túl hullámos – őszülő hajában egyelőre több volt a fekete hajszál. Kissé hosszú kecskeszakállát is ősz szálak tarkították, és oltári klasszul festett. Arcán többnapos borosta meredezett, de ez is jól állt neki. Kék szeme körül valósággal világítottak a barázdák a napbarnított bőrön. Csak két szóval tudtam volna jellemezni a fickót: dögös motoros.

– Helló – suttogtam, s a férfi tekintete Dogról rám villant, amitől egész testemben megborzongtam.

Aztán a két szem végigsvenkelt rajtam, mire újra libabőrözni kezdtem.

– Helló – morogta a mély, reszelős hang.

Újabb borzongás.

A mindenit!

– Tack, okés a csaj. Velem van – közölte Dog. Megtántorodtam, és amikor felé fordultam, azt kellett látnom, hogy kijött a pult mögül és felém tart.

– Az vagyok? – csodálkoztam, de Dog tekintete odaszegezett, ahol voltam, és szavak nélkül üzente: A francba, fogd be!

Befogtam, és visszafordultam Dögös Motoroshoz.

– Sheila tud róla? – kérdezte Dögös Motoros.

– Sheila? – néztem Dogra, aki ekkor már mellettem állt.

– Hány csaj kell neked? – kérdezősködött tovább Dögös Motoros.

– Ő nem a nőm, testvér, csak egy barát. És okés – felelte Dog.

– Rendben. Szóval, ki is ő? – erősködött Dögös Motoros, vagy más néven Tack.

– A neve Gwen – mondta Dog.

Tack rám nézett, és én megdermedtem.

Aztán figyeltem, ahogy megmozdul az ajka és a nevemet formálja.

– Gwen.

Újabb borzongás.

Mindig is kedveltem a nevem. Úgy véltem, szép név. De ahogy Tack kiejtette, egyenesen imádni kezdtem.

– Szóval, ki vagy te, Gwen? – fordult egyenesen hozzám.

– Én… hm, Dog egy barátja – mondtam.

– Ezt már megállapítottuk, drága – közölte. – Honnan ismered az emberemet?

– Gwen Ginger nővére – szólt közbe gyorsan Dog, és Tack hatalmas teste hirtelen megfeszült, ami olyan átkozottul ijesztő volt, hogy még levegőt venni is elfelejtettem.

– Mondd, hogy a pénzt hozta, testvér – suttogta Tack, s hangja ugyanolyan félelmetes volt, mint a testtartása, ha nem félelmetesebb.

– Ő és Ginger nincsenek túl jóban – magyarázkodott Dog. – Ahogy mondtam, a csaj okés. Rendes tag.

– Az ellenség testvére, Dog – sziszegte Tack.

Ohó, ohohó!

Nem akartam az ellenség testvére lenni, senki ellenségéé, de különösen nem ennek a fickónak az ellenségéé. Igaz, hogy dögös pasi, de ugyanakkor átkozottul félelmetes is.

Ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat, de most rögtön.

Lekaptam a táskámat a vállamról.

– Ginger – morogtam a táskát kinyitva. – A zabszem a seggemben. Attól a naptól fogva utálom, hogy kopaszra nyírta a Barbie babáimat. Hároméves volt. Túl öreg voltam már a Barbie-khoz, de akkor is az enyémek voltak. Nem tudta volna békén hagyni őket? – Felnéztem Dogra, úgy folytattam: – Szerintem ilyet csak egy pszichopata csinál. Már akkor tudnunk kellett volna. Háromévesen ollóval hadonászik, felfordulást és összetört szívet hagyva maga után. – Tovább locsogtam, miközben megtaláltam a csekkfüzetemet, és toll után kutatva még kijelentettem: – Mindig, de mindig átkozott rossz kölyök volt.

Előrántottam a csekkfüzetet, kinyitottam, a tollam hegyét a lapra tettem és Tackre néztem.

– Rendben, mennyivel tartozik nektek? – kérdeztem ingerülten, egyáltalán nem örülve, hogy megint nekem kell Gingert kihúzni a bajból, különösen úgy, hogy ezúttal pénz és dühös motorosok is szerepeltek a képben.

Ekkor tűnt fel, hogy Tack már nem fenyegetően mered rám, inkább úgy fest, mint aki legszívesebben felkacagna. Jól állt neki.

Csakhogy én nem akartam a jóképűségével törődni, sem az arckifejezésével vagy bármi mással az arcán (sem a hajával, a tetkóival vagy a testével). Nem akartam mást, csak hazamenni, összedobni egy adag süteményt és megenni. Ennyi.

– Nos? – csattantam fel.

– Kétmillió-háromszázötvenhétezer-százhét dollárral – felelte Tack. Leesett az állam. A sötét szakáll övezte széles mosoly megérintett egy rejtett üreget az agyam mélyén, ő pedig befejezte a mondatot. – És tizenkét centtel.

– Ó, édes jó istenem! – suttogtam.

Tack még mindig mosolyogva biccentett a csekkfüzetem felé.

– Gondolod, hogy kifér egyetlen sorba, szépségem?

– Ó, édes jó istenem! – ismételtem.

– Kérsz szájból szájba lélegeztetést? – kérdezte Tack

közelebb hajolva hozzám, mire hátráltam egy lépést, szorosra zártam az ajkaimat, és megráztam a fejem. – Kár – morogta, és elhúzódott tőlem.

– A húgom több mint kétmillió dollárral tartozik nektek? – kérdeztem suttogva.

– Aha – felelte Tack.

– Több mint kétmillió dollárral? – ismételtem meg a kérdést, csak hogy bizonyosságot szerezzek.

– Igen – erősítette meg Tack.

– Nem számoltad el magad véletlenül? – kérdeztem reménykedve.

Tack mosolya szélesebb lett. Aztán vastag, tetovált karját keresztbe fonta széles, izmos mellkasán, és megrázta a fejét.

– Talán ez valami külföldi pénznemben van, és megfeledkeztél róla. Például pesóban? – próbálkoztam.

– Nem nyert – vakkantotta Tack.

– Nincs ennyi pénzem – mondtam neki, bár szerintem ezt már úgyis tudta.

– Nagy újság, szépségem, de erre magamtól is rájöttem.

Nos, a jó hír az volt, hogy nem borította ki a szőrmeszegély, a rossz hír az, hogy a húgom több mint kétmillió dollárral tartozik neki.

– Azt hiszem, beletelik egy időbe, amíg ekkora összeget összeszedek – magyarázkodtam, majd így fejeztem be: – Talán egy örökkévalóságba is.

– De nekem nincs egy örökkévalóságnyi időm, drága – felelte Tack, és még mindig olyan szélesen vigyorgott, hogy nem lepett volna meg, ha felkacag.

– Rájöttem – motyogtam. A tollat meg a csekkfüzetet bedobtam a táskámba, és elvesztettem a fejem.

Úgy értem, megvolt rá az okom, hogy elveszítsem a fejem, és ennek az oknak neve is volt.

Ginger Penelope Kidd.

– Miért én? – néztem Dogra. – Miért? Csak ártatlanul megszülettem, erre hét évvel később puff, becsap a villám! Az isten egy pokolból szalasztott húggal ver meg. Túl nagy kérés lenne egy húg, aki együtt vihog az emberrel, és sminkelési titkokról sutyorászik vele? Olyan nagy kérés lenne egy húg, aki azonnal felhív, ha rábukkan a nagy kiárusításra, de előtte gondosan átvizsgálja a választékot, és még mielőtt más lecsaphatna rá, kivegye azokat a cuccokat, amelyekről tudja, hogy bombázó lennék bennük? Túl nagy kérés lenne egy húg, aki átjön az emberhez és vele együtt nézi a Hawaii-Five-0 felújított változatát, hogy együtt csorgathassák a nyálukat Steve McGarrett láttán, és együtt sóhajtozzanak, miért nincs egy Camarójuk? Olyan nagy kérés lenne? Tényleg olyan nagy? – fejeztem be kiabálva.

– Gwen, bébi, azt hiszem, le kéne higgadnod – dörmögte Dog, és esküdni mertem volna, hogy látom az arcán, azon tűnődik, leüssön-e, a saját érdekemben.

– Higgadjak le? – üvöltöttem. – Higgadjak le? – üvöltöttem ismét. – Ginger több mint kétmillió dollárral tartozik nektek, srácok. Levágta a Barbie babáim haját. Ellopta a drágaköves medálomat, amelyet a nagymama hagyott rám a halálos ágyán, és elzálogosította, hogy füvet vegyen rajta. Berúgott és a keze felfedezőútra indult a fiúm nadrágjában a hálaadásnapi vacsorán. A srác erkölcsös fiú volt, templomba járt, és Ginger akciója után – amely csak betetőzése volt a dolgoknak, mert előtte azon is rajtakapta, hogy kokót szippant a fürdőszobában – arra a következtetésre jutott, hogy a családunk őrült, valószínűleg bűnösen őrült, és egy héttel később szakított velem. Lehet, hogy erkölcsös volt, így visszanézve talán unalmas is, de kedveltem! – Ekkor már visítottam. – A fiúm volt!

– Szépségem! – szólított meg Tack. Felé pördültem, és megállapítottam, hogy betolakodott az intim szférámba.

Hátrabiccentettem a fejem.

– Mi van?! – kiáltottam rá.

Ujjai a nyakam köré fonódtak, és képét az enyémbe nyomva azt suttogta: – Higgadj le, bébi!

Belebámultam a kék szempárba, és nyomban megnyugodtam.

– Oké-zsoké – súgtam vissza.

A tekintete mosolygott.

A testem borzongott.

Mivel a keze még mindig a nyakamon volt, tudtam, ő is megérezte, és még biztosabb lettem benne, amikor ujjai mélyebbre vájtak a húsomba, és valami megvillant a tekintetében, amitől olyan helyen borzongtam meg, amelyet nem láthatott, de érezhetett. Nagyon is.

Ideje mennem.

– Eladhatnám a vérplazmámat vagy a vesémet, de nem nagyon hiszem, hogy az segítene, szóval, hm, hagyhatnám, hogy a húgom maga rendezze el ezt az ügyet? – kérdeztem udvariasan, s szerettem volna kiszabadulni az erős kéz szorításából, de nem mertem mozdulni.

– Senki sem fog zaklatni Ginger miatt – mondta halkan.

– Oké – feleltem.

– Vagy egyáltalán – folytatta.

– Hmm – dünnyögtem. – Oké.

Azért mondtam ezt, mert nem akartam, hogy bárki is zaklasson Ginger miatt vagy egyáltalán, mégpedig nagyon nem akartam.

Ujjai még erősebben mélyedtek a nyakamba, és egy kicsit meg is emelt, így már majdnem lábujjhegyen álltam, és az arca közelebb került hozzám. Jóval közelebb. Túl közel. Borzongtatóan közel.

– Nem hiszem, hogy vetted az adást. – Még mindig halk hangon beszélt. – Ha a Ginger teremtette trutyi felkavarodik és te is képbe kerülsz, csak említsd meg a nevem, oké?

Jaj, ne! Ez nem hangzott túl jól. Még rosszabbul hangzott, mint az, hogy az ember több mint kétmillió dollárral tartozik egy motoros bandának. Márpedig gyanítottam, hogy annál nem sok rosszabb létezik, de ha van ilyen, Ginger biztosan beletrafál.

– Hmm… ha ez az „oké” azt akarja jelenteni, hogy „oké, vettem az adást”, akkor a válaszom: nem, nem vettem az adást – feleltem őszintén, mert úgy véltem, Tack esetében az őszinteség a legjobb politika.

– Rendben, szépségem, arra akarok kilyukadni, ha valami kellemetlenséged támad, csak említsd meg a nevemet, mert az védelmet jelent neked. Most már érted?

– Ööö… értem valamelyest – mondtam –, de miért kerülnék kellemetlen helyzetbe?

– A húgod arénázott ott, ahol lakott, meg ott is, ahol nem lakott, gyakorlatilag mindenhol csak balhét hagyott maga után. Te pedig besétáltál ide és láthatóan fogalmad sem volt a dolgokról. Viszont jobb lesz, ha máshol nem bénázol, mert mások… – elhallgatott –, mások esetleg nem találnak olyan helyesnek, mint én.

– Oké – suttogtam, élvezve, hogy helyesnek talál, ugyanakkor megbánva, hogy nem az apámat hívtam fel, vagy nem ültem fel például az első Franciaországba tartó gépre. – Ha… ööö… meg kell említenem a neved… ööö, az mit jelent?

– Azt, hogy tartozol nekem.

Ó, te jó ég!

– Mivel?

Elvigyorodott, de nem válaszolt.

Ó, jaj nekem!

– Mivel? – ismételtem meg a kérdést.

– Majd, ha motorra kell pattannom, hogy kimentselek egy kínos helyzetből, akkor ezt is megbeszéljük.

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – jelentettem ki, s magamban gyors fohászt mormoltam, hogy így is legyen.

Tack vigyora tovább szélesedett.

Elengedett, de közben lekanyarította a táskámat a vállamról, s mielőtt egyet pislanthattam volna, már bele is túrt. Hagytam, hadd tegye. Egyszer már a keze közé kerültem, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy szeretném, ha a dolog ismét megtörténne, mert nem tudtam, hogyan reagálnék rá, de abban biztos voltam, hogy a „rávetném magam” nagyon előkelő helyen áll a lehetőségek listáján. Az is egyértelmű volt, hogy könnyedén felülkerekedne rajtam egy, a táskámért folyó harcban, szóval inkább ráhagytam, hogy csináljon, amit akar. Abban a táskában tartottam a legjobb ajakfényemet, de ha Tack oda akarja adni valamelyik csajának, hát legyen, én kész vagyok átengedni.

Tack a mobilomat húzta elő, felnyitotta a fedelét, pötyögött rajta valamit, lecsukta, visszaejtette a táskába, aztán a táskát újra a vállamra akasztotta.

– Elmentettem neked a számomat, drága. Ha kell, használd. Ha nem kell, de használni szeretnéd, ne habozz. Vetted az adást?

Feljebb rántottam a táskát a vállamon, és bólintottam.

Vettem az adást. Helyesnek tart.

Elnyomtam egy újabb borzongást.

– Örülök, hogy megismerhettelek, Gwen – mondta halkan.

– Igen – leheltem. – Viszlát. – Aztán megfordultam, és láttam, hogy Dog vigyorog rám. – Viszlát – mondtam neki is.

– Csá, bébi – felelte olyan hangon, amely arról árulkodott, hogy komolyan gondolja, tényleg találkozni akar velem máskor is, mire ismét kénytelen voltam elnyomni egy borzongást.

A mögöttem álló, hallgatag motoros srácokhoz fordultam, és láttam, hogy mind mosolyognak. Ezt ijesztőbbnek találtam, mint amikor a marconát játszották, de azért intettem nekik.

– Viszlát – mondtam.

Egy emberként szegték fel az állukat.

– Csá, bébi – hallottam.

Aztán eltűztem onnan a pokolba.

Kristen Ashley regénye, A titokzatos Ő, az Álomférfi sorozat első kötete már megjelent.

Megrendelem