Gill Hornby: És most együtt (részlet)

Hat óra előtt tíz perccel Tracey szokás szerint az utcaszintre vezető alagútszerű folyosón haladt át. Még egy jobb estén is elég sok időbe telt kijutni a parkolóházból. Ezeket a perceket mindig arra használta, hogy kiválassza a zenét, amit hazafelé hallgatni fog – fél szemmel az előtte haladó lökhárítóját figyelve gyorsan átzongorázott az anyósülésre letett CD-ken. Billy szerint valószínűleg az egész „fejlett világban” ez a legutolsó kocsi, aminek ennyire özönvíz előtti a hangberendezése. Úgy nyúzta ezzel, mintha bizony Tracey amish lenne, vagy maga Frédi, a kőkorszaki szaki. Talán nem tűnt fel neki, hogy már ahhoz is minimum egy lottó-főnyereményre lenne szükségük, hogy központi zárat szereltessenek bele. Egyébként pedig, amennyiben Billyt érdekelte volna Tracey véleménye – bizony, bizony, amennyiben –, úgy megtudhatta volna, hogy ebben a kocsiban a CD-lejátszó volt messze a legtutibb dolog. Valamiféle fizikai dimenziót kölcsönzött minden kedvenc zenéjének, egyfajta plusz érzést, amit Tracey hiába várt el a fejlettebb elektronikától. Itt, ebben a nagyszerű kőkorszaki járgányban úgy foghatta meg, úgy nyithatta szét, úgy pörgethette át a rock isteneinek albumait, ahogy egy ékszerész a gyémántjaihoz nyúl… Úgy tűnt, ezen az estén még a szokásosnál is több ideje lesz eljátszogatni velük. Beállt a kijárat sorompója felé araszoló hosszú sorba, aztán hozzáfogott a válogatáshoz.

Gill Hornby: És most együtt

Bridgeford válságban van. A főutca félig elnéptelenedett, az üzletek bezárnak, a polgári büszkeség gondolatát ódivatúnak találják a munkából egyenesen hazaszáguldó ingázók. A kisváros mintha elcsüggedt volna.

Akad azonban egy dolog, ami összehozhatja a lakosokat: a zene. A bridgefordi városi kórusnak esélye lehet arra, hogy megnyerje a megyei kórusversenyt. Az énekesek kis csapatának azonban először új tagokat és egy egészen megújult hangzásvilágot kell találnia magának.

Ezen a ponton lép a színre Tracey – született szólista, aki eltitkolt múltját rejtegeti; Bennett – hajdani templomi kóristafiú, aki értetlenül szemléli a modern világot; és Jazzy – aki a hangját útlevélnek tekinti, amelynek segítségével maga mögött hagyhatja a várost, és elindulhat a jövendőbeli hírnév és gazdagság felé. Sikerülhet-e beilleszkedniük az olyan régi, megbízható kórustagok közé, mint amilyen Annie? Megtanulhatnak-e közösen dolgozni, megmenthetik-e az énekkart, sőt, talán az egész közösséget is?

Az És most együtt humoros, éles szemű megfigyeléseken alapuló, de megható regény, amely az éneklés örömeiről, az együttélésről, a szerelemről szól… de legfőképpen arról, mennyire fontos, hogy az ember rátaláljon saját, igazi hangjára.

Megrendelem

Romantikus terveink 2016-ra (2. rész)

Hamarosan érkeznek új romantikus regényeink, így három cikken keresztül fogjuk bemutatni, milyen könyvekkel tervezünk kedveskedni az olvasóinknak.

KRISTEN ASHLEY

Law Man (Dream Man 3.)

A félénk Mara Hanover fülig szerelmes a szomszédjába. Már négy éve titokban figyeli álmai férfiját, ugyanis a jóképű Mitch Lawson rendőrnyomozóval különböző okok miatt "nem játszanak egy csapatban", és semmi esély sincs rá, hogy egy olyan férfi, mint Mitch, bármit is akarna a lánytól. De amikor Mara olyan problémával kénytelen szembenézni, amivel egyedül nem tud megbirkózni, a férfi az, aki a segítségére siet.

Mitch már régen szemet vetett gyönyörű szomszédjára, és amikor lehetősége adódik, rohan is a segítségére, plátói kapcsolatuk pedig hamarosan forró szerelemmé válik. Azonban amikor Mara egy nyugtalanító telefonhívást kap az unokatestvérének gyerekeitől, felszínre tör a múltja, amit igyekezett maga mögött hagyni. Képes lesz a jóképű férfi rábírni Marát, hogy végleg szakítson a múlttal, és építsen egy közös jövőt vele?

Interjú Gill Hornbyval, a Méhkas szerzőjével

Gill Hornby írói karrierje meglehetősen szokatlanul indult. Férje, Robert Harris már a nyolcvanas években népszerű szerző volt az Egyesült Királyságban, a Pompeji című katasztrófaregény pedig világszerte ismertté tette őt. Gill testvére pedig az a Nick Hornby, aki a Pop, csajok satöbbi, az Egy fiúról és a híres futball memoár, a Fociláz írója.

Gill évtizedekig elsősorban háziasszony és anyuka volt, aztán gondolt egy nagyot, és tavaly kiadta első, Méhkas (The Hive) című regényét. A regény négy anyukáról, a női barátságokról és hatalmi játszmákról szól, valamint arról, milyen örömökkel és kockázatokkal jár az, amikor valaki igyekszik megtenni mindazt, ami csak tőle telik. 

Vajon mennyire lehetett nehéz Gill számára férje és testvére árnyékából kitörve írásba fogni? Hogyan fogadta őt a szakma? És egyáltalán, miért nem lett hamarabb író Gill Hornby? Az írónő a The Guardian című lapnak mesélt pályájáról.

Guardian: Mennyire volt megterhelő úgy írni, hogy a férjed Robert Harris, a testvéred pedig Nick Hornby?

Gill: Rémisztő volt, és nem csak azért, mert tudtam, hogy állandóan össze fogják hasonlítani a regényemet Nick és Robert regényeivel. Korábban főleg újságírással foglalkoztam, felneveltem a gyerekeinket; húsz évig nagyon nyugodt életet éltem, és ez most hirtelen a feje tetejére állt. Az újságírás teljesen más, mint a regényírás, a regény te magad vagy.

Guardian: A Méhkas általános iskolás gyerekek anyukáiról szól, akik az iskola kapujában, a szülői értekezleteken, a közös szülinapi zsúrokon vetélkednek egymással. Meg kell kérdeznem, bár tudom, hogy négy gyermek anyukája vagy, hogy honnan jött a sztori ötlete?

Gill: Ez az ötlet, már nagyon régóta megvan a fejemben. A könyv a méhkirálynőkről, a klikkekről szól és arról, hogyan hatnak az emberre ezek a versengések. Méhkirálynők, mint a könyvben Bea, mindenhol vannak. Érdekes ez, mert ezek a klikkek kezdetben ártalmatlanok, de amint az egyik lány több hatalmat kap, máris kialakul a hierarchia. A méhkirálynő ereje egyre nő, és mire észbe kapunk rájövünk, hogy egy szörnyet hoztunk létre. 

Guardian: Láttad ezt a hierarchiát mondjuk a lányaid életében is?

Gill: Két lányom van, Holly 22 éves, Matilda 16, és természetesen beleláttam a sulis, csajos harcaikba. Az, ahogyan a lányok szocializálódnak teljesen más, mint ahogyan a fiúk részei egy közösségnek. Van ennek sok pozitív oldala is. A lányok folyamatosan dumálnak: „Imádom ezt a felsőt” és „Hol voltál fodrásznál?”, szóval dicsérik és bíztatják is egymást. Meggyőződésem, hogy a brit sulik kaotikusak lennének a klikkek és a méhkirálynők nélkül, akik egy mintát állítanak a többi lány elé.

Guardian: Te méhkirálynő-típus vagy?

Gill: Nem, én inkább csendes, de kritikus megfigyelő vagyok. Ahhoz, hogy méhkirálynő légy egy nagy női csapatot kell irányítanod, amire én nem lennék képes. Közben hatással kell lenned a pasikra is, csajos estéket, ebédeket kell szervezned. Ezeknek a rituáléknak fontos íratlan szabályai vannak. Ez nem az én világom. 

Guardian: Megírtad Jane Austen életrajzát gyerekkönyv formájában. Nagy hatással voltak rád Jane Austen regényei?

Gill: Óriási hatással. Jane Austen akarok lenni. Austen mondta, egyszer, hogy néhány vidéki család élete elég egy nagyregényhez, és nekem is ez a hitvallásom. A családom a legfontosabb dolog az életemben, az írásaimban pedig a legérdekesebb dolog, amit ábrázolhatok. Nem is tudom, hogy lehet úgy regényt írni, hogy hiányzik belőle a család. Az olyan szépirodalmi szövegeket, amelyekből hiányoznak az anyák, nem értem. 

Guardian: Ki az abszolút kedvenc szerződ?

Gill: Anne Tyler, Dorothy Whipple és imádom a huszadik század elején alkotó írónőket.

Guardian: Valójában mindig is írónő szerettél volna lenni?

Gill: Igen, de nem hittem, hogy valaha az leszek. Nem gondoltam, hogy lesz hozzá elég önbizalmam, és hogy meglesz a megfelelő téma, amit kidolgozhatok. Illetve a családom már kitaposta az utat magának, Nick és Robert nem olyan későn érő típusok, mint én. Robert mindig bíztatott, hogy írjak, én meg mindig azt kérdeztem: „Miért? Csak azért, mert te írsz?” De nem adta fel, mindig mondogatta, hogy írnom kellene, aztán most, az ötvenes éveimben, amikor a gyerekeimnek már nem olyan intenzíven van rám szükségük, mint korábban, rájöttem, hogy van elég idő és tér ahhoz, hogy végre tényleg írhassak valamit. És volt is mondanivalóm, végre.

Guardian: Hogy fogadott a szakma? Mennyire volt nehéz kitörni a férjed és a testvéred árnyékából?

Gill: Mindketten nagyon sikeresek, féltem, hogy mi lesz, ha én meg belebukok ebbe a könyvbe, de szerencsére megnyertem az emberek figyelmét. Egyébként nem azonos a közönségünk. Én az emeleten írok csajokról, akik ebédelnek, a férjem meg egy szinttel lejjebb ír az ókori Rómáról.

Guardian: A témád viszont hasonló az öcséd, Nick témáihoz…

Gill: Igen, valamennyire, bár ő férfi nézőpontból mesél. 

Guardian: Elfogadsz tőlük tanácsokat?

Gill: Először Robertnek mutattam meg a könyvet, akkor a regény egyharmada hiányzott még. Szinte semmin nem változtatott. Azt mondta, érzékeltessem az idő múlását az évszakok váltakozásával, ennyit tanácsolt. Nicknek akkor mutattam meg, amikor már elkészült a szöveg. Az idősebb lányom volt a legnagyobb kritikusom, ugyanis pont most helyezkedett el egy kiadónál. Caroline Wood, az ügynököm is rengeteget segített.

Guardian: Azt hallottam, úgy ismerted meg az ügynöködet, hogy a gyerekeitek ugyanabba az iskolába járnak. 

Gill: Igen, ez igaz. A sors fintora. 

Guardian: Miről fog szólni a következő könyved?

Gill: A szereplők ugyanazok lesznek, mint a Méhkasban, csak előreugrunk pár évet az időben. Megpróbálok majd több erotikát csempészni a szövegbe.