Interjú fordítónkkal, Tóth Gizellával

Tóth Gizellát nem kell bemutatnunk a romantikus regények szerelmeseinek. Ő Loretta Chase, Julie Garwood, Lisa Kleypas fordítója, de dolgozott Nora Roberts-regényen, és túl van már a hatvanadik fordításán is. Izgalmasan kezdődő fordítói karrierjéről, munkamódszeréről, kedvenc könyveiről, fordítási nehézségekről kérdeztük.

Mi vezetett a fordításhoz? Hogyan kezdődött a fordítói karriered?

Valahányszor felmerül ez a kérdés, és visszagondolok a kezdetekre, sohasem jövök rá, hogy miért is kezdtem fordítani azon a nyáron, talán 1995 vagy 1996-ban. Akkoriban egy gimis barátnőm férjének kisebb kiadója volt, és kaptam tőle könyveket, hogy olvassam el, véleményezzem őket. Egyik nap leültem, magam elé tettem egy helyre kis kockás (manapság négyzetrácsos vagy négyzethálós) füzetet, és nekikezdtem egy történelmi romantikusnak (Fred Mustard Stewart: Pomp and Circumstances), amelyet ajándékba megkaptam a „kiadói kapcsolatomtól”. Akkor még Internet nélkül, egy sima angol-magyar kéziszótárral. Gyűltek a sorok, teltek az oldalak, és végül megtelt a füzet. Rengeteg szabadkozás kíséretében adtam át a legjobb barátnőmnek a névnapjára, s cserébe csupán őszinteséget kértem tőle. Már másnap reggel felhívott, és csak annyit mondott: Folytasd! Folytattam. A férje megígérte, ha a nyáron elkészülök a fordítással, kiadja. Kell ennél nagyobb ösztönzés?

Akár a srác anyja is lehetne

Pamela Redmond Satran Korához képest című regénye elképesztően szórakoztató történet egy negyvenes nőről, aki rájön, ha senki nem firtatja, akár le is tagadhatja a korát; huszonévesként igyekszik hát újraépíteni az életét. A könyvből sorozat is készült, amelynek rendezője az a Darren Star, aki többek között a Melrose Place és a Szex és New York című sorozatokat is sikerre vitte. 

Pamela Redmond Satran regénye bár korábban is a bestseller-listák élére került, a Younger című sorozattal vált világszerte ismertté. Bár itthon még egyik televíziós csatorna sem vetíti, az online tévézők között már rengeteg magyar rajongója van a sorozatnak.

Alice-t a könyv első lapjain slampos, őszes hajú háziasszonynak képzeljük el, akit miután a férje elhagyott, kénytelen új életet kezdeni. Így aztán hagyja, hogy szilveszter estéjén a legjobb barátnője, Maggie, a menő New York-i művész átalakítsa külsejét. Az átalakítás olyan jól sikerül, hogy Alice valóban fiatalnak néz ki, olyannyira, hogy fel is szed egy jóképű srácot egy bárban. A baj csak az, hogy a srác akár a fia is lehetne. Alice belegabalyodik a hazugságokba, és valóban huszonévesként kezdi újra az életét. Talán életében először úgy érzi, hogy az élet rengeteg lehetőséget tartogat a számára. Sajnálatos módon az egyik ilyen lehetőség az, hogy le fog bukni. 

Dani Atkins újabb sikerkönyvéről, A mi történetünkről mesélt

Az Összetörve sikeres írójának legújabb szerelmi története legalább annyira magával ragadó, mint az írónő előző regénye. 

A mi történetünk főhőse Emma Marshall alig várja, hogy gyerekkori szerelme, Richard feleségül vegye. Egy tragikus baleset azonban mindent megváltoztat, és az életébe belép egy idegen, Jack, aki tulajdonképpen megmenti a lány életét. 

A férfi jóképű, rejtélyes, Emma sosem találkozott még hasonlóval. Emma összezavarodik. Kibe szerelmes valójában, Richardba, akihez egészen eddig hozzá akart menni? Vagy az izgalmas Jackbe, aki olyan érzéseket vált ki belőle, mint eddig még soha senki.

A chicklitcentral.com kifaggatta az írónőt új regényéről, amely rengeteg izgalmas fordulatban bővelkedik. 

Mi inspirálta ezt a regényt?

Dani: Olyan regényt akartam írni, ami valóságos, olyan történetet, amibe bárki könnyedén beleélheti magát. Bár a cselekmény tele van titkokkal, hazugságokkal, a sztori alapvetően egy szerelmi háromszögről szól. Az egyik oldalon ott van Richard, a gyerekkori szerelem, aki már családtag, a másik oldalon az izgalmas író, Jack, aki nagyon heves érzelmeket vált ki Emmából. Hogyan lehet a szerelem ezen komponenseit mérlegre tenni? Olyan regény akartam írni, amelyben ezek a kapcsolatok próbatétel elé állnak, döntési szituációkat akartam ábrázolni. 

Mely írók voltak rád nagy hatással, amikor ezt a regényt írtad?

Dani: Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok, és nem feltétlenül ezt várnátok egy romantikus regényírótól, de azt hiszem, Stephen King van rám a legnagyobb hatással. Harminc éve olvastam tőle először, és azóta is minden alkalommal ámulatba ejt a történetfűzés, a karakteralkotás, és az, hogy egy pillanatra sem engedi el a gyeplőt. És ha valami romantikusabbat kellene mondanom, Nicholas Sparkst mondanám. 

Ha megfilmesíthetnéd a regényt, kik lennének a főszereplők?

Dani: Erre elég könnyű válaszolni, mert írás közben, híres színészek arcai lebegtek a szemem előtt. Jacket Joe Manganiello játszaná a True Bloodból. Szerintem nagyon jól illene a karakterhez, az ő arca erősen megjelent előttem, amikor Jackről írtam. Richard Aaron Eckhart lenne, Emmának pedig (és nem csak a nevük egyezése miatt) Emma Stone-t tudnám elképzelni.

Aaron Eckhart és Emma Stone

Mi volt a legszebb bók, amit a könyvvel kapcsolatban kaptál?

Dani: Szerencsés vagyok, mert mindkét könyvről pozitív kritikák születtek. Az hiszem a legszebb, ami megmaradt az emlékezetemben ez volt: „Mély sajnálatot érzek azon könyvek iránt, amiket a tiéd után olvasok, mert tudom, hogy esélyük sincs.” Ez nagyon meghatott. 

Egyébként mindig is írónő szerettél volna lenni?

Dani: Nem emlékszem olyan időre, amikor ne akartam volna írni. Hatalmas inspiráció volt édesapám, aki remekül anekdotázott, remek humora volt, és mindig azt mondta, egy napon írok majd egy regényt. Ő szerettette meg velem az olvasást és persze a történetmesélést is. 

Meséld el kérlek, hogyan telik egy napod!

Dani: Van egy nagyon idilli képem arról, hogy kellene telnie a napomnak. Ebben a sajnos nem létező világban, reggel kilenckor az íróasztalomhoz ülök, és dolgozom legalább délután ötig, megfelelő hosszúságú ebédszünettel természetesen. De én sajnos nem így működöm. A reggelt általában azzal indítom, hogy elmegyek egy hosszú sétára a kutyámmal. Séta közben szoktam kigondolni, hogy mit írok, sőt hangosan ki szoktam mondani a párbeszédeket. Páran biztosan bolondnak néznek, ha találkoznak velem ilyenkor. Valahogy jobban megy nekem, ha délután, kora este írok, szóval mindig szegény férjemre marad a vacsora elkészítése. 

Ki a kedvenc karaktered A mi történetünkből?

Dani: Érdekes, mert általában a mellékszereplők a kedvenceim. A mi történetünkből Monique, Emma flúgos francia főnöke a kedvencem. Imádtam azokat a jeleneteket írni, amelyekben ő is szerepelt.

Források: 1, 2

Interjú Julie Garwooddal

Nemrég jelent meg a GABO Kiadónál Julie Garwood 12. Buchanan-Renard-MacKenna regénye, a Teljes gázzal. A USA Today Happy Ever After című rovatában Joyce Lamb még 2014-ben, a regény eredeti, amerikai megjelenésekor interjút készített az írónővel a kötet kapcsán, de a beszélgetésben nem csak erről a regényről esett szó.

Joyce Lamb: Üdv újra itt a HEA-ben, Julie! Kérlek, mesélj nekünk az új könyvedről, a Teljes gázzalról.

Julie Garwood: Köszönöm, Joyce, nagyszerű újra itt megjelenni.

A Teljes gázzal igazából pár évvel ezelőtt kezdődött, amikor felbukkantak a főszereplők más könyveimben. Mindig is tudtam, hogy egyszer írok majd róluk egy történetet, de eltartott egy ideig, amíg ez meg is valósult. Az egész a múlttal való megbékélésről és a továbblépésről szól.

Joyce: A főhősnő, Cordelia, Sydney-be utazik, hogy többet megtudjon az édesanyjáról. Végeztél terepmunkát Ausztráliával kapcsolatban?

Julie: Nem, minden kutatást a dolgozószobámból végeztem, de miután utána olvastam ennek a hatalmas és izgalmas országnak, úgy érzem, meg tudnék halni, hogy eljuthassak oda. Persze elismerem, hogy a 20 órás repülőút nem hangzik túl csábítóan, de azt hallottam, hogy bőven megéri ez az idő, hogy eljuss oda.

Joyce: A Teljes gázzal az a történet, amit az olvasók már a 2004-es Halállista és a 2008-as Tűz és jég óta várnak tőled Aiden Madisonról és Cordelia Kane-ről. Mi tartott ilyen sokáig? :)

Julie: Valahányszor olyan levelet vagy e-mailt kaptam, amiben valaki azt kérdezte, mikor írok már Cordie-ról és Aidenről, azt válaszoltam, hogy még nem találtam ki a sztorit. Megígértem, hogy amint tudni fogom, mi történjen ezzel a két karakterrel, visszahozom őket egy regényben.

Volt pár dolog, amit már az első két könyvben tudtam Cordie-ról. Az apja nevelte fel, aki mindent megtanított neki az autószerelésről. Kémiatanár, aki őrülten szerelmes az legjobb barátjának a testvérébe, Aidenbe. Regan és Sophie történetei a Halállistában és a Tűz és jégben nagyon gyorsan kialakultak bennem, de Cordie kicsit misztikus volt számomra. Tudtam, hogy Aidennek valahogy fel kell fedeznie őt. Csak azt nem tudtam, hogyan fog ez megtörténni. Aztán egy nap felbukkant egy rakás ötlet a szüleikről és egy ausztráliai családról, és már tudtam is, mi a történetük és hogyan hozzam ősze kettejüket.

Joyce: Legutóbb tavaly beszéltünk, amikor a A nagymenő megjelent, és akkor a hírek arra ösztönöztek, hogy megalkoss egy hízelgő politikus karaktert. Előtte Bernie Madoff piramisjátéka segített kidolgozni az Édes szavakat. Van valami a mai hírekben, ami talán inspirálóan hat rád a jövőbeli történeteidben?

Julie: Annyi óriási új sztori van mind ebben az országban, mind pedig külföldön. Némelyik tragikus, némelyik szívmelengető, és vannak, amik egyszerűen csak ostobaságok. Nem tudom elképzelni, hogy ezek alapján bármelyik szerző kifogyjon a színes karakterekből. Ráadásul manapság az életünk minden mozzanatát kamerák és okostelefonok rögzítik, így nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy meglássuk a körülöttünk élő mindennapi hősöket és gonosztevőket.

Joyce: 1986-ban írtál egy Young Adult könyvet, amit újra kiadtak digitálisan 2012-ben. Ha ma írnál romantikus YA regényt, mennyiben különbözne az A Girl Named Summertől (Egy lány, akit Summernek hívtak)?

Julie: A Girl Named Summer még a mobiltelefonok és az internet elterjedése előtt készült, és úgy gondolom, az egy egyszerűbb és ártatlanabb kor volt. Ha most írnám meg ezt a könyvet, a mai világra kellene reflektálnia, de nem hiszem, hogy az alapvető elemeit megváltoztatnám a történetnek, miszerint az őszinteség a legjobb viselkedésmód, és ha igazán akarsz valamit, akkor azért megéri megdolgozni. Ezek olyan értékek, amik nem változnak.

Joyce: Mire számíthatnak tőled legközelebb az olvasók?

Julie: A történetben, amin dolgozom a főszereplőnő leghőbb vágyai elvesztek egy súlyos családi válság miatt. Olyan vastag védőfalat emelt maga köré, hogy úgy hiszi, nincsen már szüksége senkire… aztán találkozik azzal a férfivel, aki mindent megváltoztat.

Még nincsen címe a történetnek, de amint le, azt megosztom a Facebookon. Jövőre készen kell lennie, hogy megjelenhessen. (Ez a regény a Wired, ami idén jelent meg Amerikában – a ford.)

Joyce: Még valami, amit meg szeretnél osztani velünk?

Julie: Remélem az olvasók élvezni fogják a Teljes gázzalt.

Szeretném, ha tudnák, hogy mennyire fontos nekem hallani az olvasókról és remélem továbbra is ellátogatnak a Facebook profilomra és a weboldalamra, hogy megosszák velem, éppen mit gondolnak.

Joyce: Köszönjük, Julie!

Interjú Julia Quinn-nel legújabb regényéről

A hazánkban is elképesztő népszerűségnek örvendő Julia Quinn legfrissebb regénye, a The Secrets of Sir Richard Kenworthy január végén jelent meg az Egyesült Államokban. A hazai megjelenésre nyárig még várnotok kell, de addig is merüljetek el a következő regény világában! A USA TODAY ugyanis exkluzív interjút készített a szerzővel, aki sok titkot, háttér-információt elárult a könyvről, de beszélt karrierjéről és arról is, hogyan írja bestsellereit.

USA TODAY: Kérlek, mondj néhány szót a könyvedről, Julia!

Julia: A Smythe-Smith négyes egy vissza-visszatérő poén a könyveimben. Azzal kezdődött, hogy amikor a harmadik regényem, a Minx (magyarul: Lent délen, édes…) egyik jelenetéhez szükségem volt egy olyan társasági helyszínre, ami nem egy bál, egy koncerthelyszínre gondoltam. És mivel a rossz zene egyértelműen viccesebb, mint a jó, elkezdtem kutatni az emlékezetemben. Eszembe jutottak a borzasztó általános iskolás énekkari előadások, így alkottam meg a Smythe–Smith kvartettet. A zenekar négy fiatal lányból áll, egyszerűen a legrosszabb vonósok, akik valaha színpadra álltak. Az olvasókat elkezdte érdekelni, kik ezek a szerencsétlen lányok a háttérben. Kitaláltam, hogy írni fogok négy könyvet a négy lányról, ennek a sorozatnak az utolsó darabja a The Secrets of Sir Richard Kenworthy. Ez a könyv Iris Smythe-Smithről szól, az egyetlen lányról, aki egészen jó zenész a csapatban. Irisnak nagyon érdekes, szarkasztikus humora van, és már nagyon vártam, hogy róla írhassak. Szeretném azonban leszögezni, hogy bár ez a könyv egy sorozat része, önmagában, a többitől függetlenül is elolvasható, ahogyan az összes többi könyvem is. 

USA TODAY: Mit élveztél a legjobban a könyv megírásában? Mi volt a kedvenc részed?

Julia: Alapvetően nem vagyok jó abban, hogyan ábrázoljam a titkot. Nem tudnék igazi misztikus, rejtélyes történetet írni, mert az olvasóim a harmadik oldalon rájönnének mindenre. Ebben a könyvben azonban azt akartam, hogy az olvasó akkor szembesüljön Richard titkával, amikor Iris, sokat kellett dolgoznom azon, hogy ez sikerüljön. 

USA TODAY: Nem gondolkodtál azon, hogy más korba helyezd a történetet?

Julia: Nem igazán. Szerencsés vagyok, hogy a 19. századi Anglia nagyon népszerű korszak az olvasóim körében. Én is oda vagyok ezért a korszakért, és végeredményben én is csak egy olvasó vagyok.

USA TODAY: Mesélj nekünk a karrieredről! Mással is foglalkozol az írás mellett? Hány könyved jelent meg idáig?

Julia: Akkor kezdtem el írni, amikor befejeztem a főiskolát. A mesterképzésem előtt. Akkor fejeztem be az első könyvem, amikor az orvosira jelentkeztem, és addigra adtam el, mire felvettek az egyetemre. Őrült év volt, elhihetitek. Aztán elért a húszas évek krízise, minden barátom az egyetemre koncentrált, én meg azon gondolkodtam: mi lesz, ha nem jön össze az írói karrier? Három hónap után azonban a szívemre hallgattam, és otthagytam az orvosit. Azóta főállású író vagyok. A The Secrets of Sir Richard Kenworthy a huszonnegyedik regényem, és ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazzal az ügynökséggel, kiadóval dolgoztam végig.

USA TODAY: Mennyi időbe telik, mire megírsz egy könyvet? Van egy adott séma, amely szerint kialakítod a történetet a fejedben? Változik ez a séma, ahogyan újabb és újabb regényeket írsz?

Julia: Körülbelül kilenc hónapba telik, mire befejezek egy könyvet, bár valójában a konkrét írással ennek az időnek a kétharmadát töltöm. Rájöttem, hogy csak akkor tudok elkezdeni írni, ha megvannak a karaktereim, szóval ezen a ponton kezdem. Írok persze vázlatot, kivonatot, de ezek jó részét a karakterek kidolgozása teszi ki. Tudnom kell mindent: hogy milyen volt a gyerekkoruk, hogy vannak-e testvéreik; minden apró részlet fontos, még az is, ami soha nem kerül bele a szövegbe. Nem mindig csináltam így. Kezdetben, az első könyveim megírásakor a történetre koncentráltam, arra, hogy az egyes epizódok következzenek egymásból. Egyébként még most is kronologikusan dolgozom, és folyamatosan szerkesztem a munkám. Minden nap azzal kezdem, hogy újraolvasom azt, amit előző nap írtam. Ez a szerkesztési folyamat azt eredményezi, hogy viszonylag lassan haladok a könyvvel, de amikor befejezem, az fantasztikus érzés.

USA TODAY: Hogy néz ki a napirended? Mikor és hol tudsz a legjobban írni?

Julia: Otthon írok, a kedvenc kávézómban, vagy a mexikói nyaralónkban, ahová évente kétszer lemegyek egy-egy hétre, egyedül. Sokan kérdezik, hogy tudok dolgozni Mexikóban. Erre azt szoktam felelni, hogy én bárhol tudok dolgozni, és ez lehet az a hely is, ahol olyan isteni a Margarita. 

USA TODAY: Ha valakinek jellemeznie kellene téged, mit gondolsz, melyik három melléknevet használná? 

Julia: Barátságos, okos, beszédes. Mindegyik igaz rám, azt hiszem. Nem igazán szeretek telefonálni, ez eléggé megőrjíti a családomat.

USA TODAY: Mi jön most? Mit várhatunk tőled legközelebb?

Julia: Visszatérek a Bridgerton-sorozathoz, ami még mindig a rajongóim kedvence. De annyit elárulok, nem olyan lesz, mint amit az olvasók várnak…

Interjú Gill Hornbyval, a Méhkas szerzőjével

Gill Hornby írói karrierje meglehetősen szokatlanul indult. Férje, Robert Harris már a nyolcvanas években népszerű szerző volt az Egyesült Királyságban, a Pompeji című katasztrófaregény pedig világszerte ismertté tette őt. Gill testvére pedig az a Nick Hornby, aki a Pop, csajok satöbbi, az Egy fiúról és a híres futball memoár, a Fociláz írója.

Gill évtizedekig elsősorban háziasszony és anyuka volt, aztán gondolt egy nagyot, és tavaly kiadta első, Méhkas (The Hive) című regényét. A regény négy anyukáról, a női barátságokról és hatalmi játszmákról szól, valamint arról, milyen örömökkel és kockázatokkal jár az, amikor valaki igyekszik megtenni mindazt, ami csak tőle telik. 

Vajon mennyire lehetett nehéz Gill számára férje és testvére árnyékából kitörve írásba fogni? Hogyan fogadta őt a szakma? És egyáltalán, miért nem lett hamarabb író Gill Hornby? Az írónő a The Guardian című lapnak mesélt pályájáról.

Guardian: Mennyire volt megterhelő úgy írni, hogy a férjed Robert Harris, a testvéred pedig Nick Hornby?

Gill: Rémisztő volt, és nem csak azért, mert tudtam, hogy állandóan össze fogják hasonlítani a regényemet Nick és Robert regényeivel. Korábban főleg újságírással foglalkoztam, felneveltem a gyerekeinket; húsz évig nagyon nyugodt életet éltem, és ez most hirtelen a feje tetejére állt. Az újságírás teljesen más, mint a regényírás, a regény te magad vagy.

Guardian: A Méhkas általános iskolás gyerekek anyukáiról szól, akik az iskola kapujában, a szülői értekezleteken, a közös szülinapi zsúrokon vetélkednek egymással. Meg kell kérdeznem, bár tudom, hogy négy gyermek anyukája vagy, hogy honnan jött a sztori ötlete?

Gill: Ez az ötlet, már nagyon régóta megvan a fejemben. A könyv a méhkirálynőkről, a klikkekről szól és arról, hogyan hatnak az emberre ezek a versengések. Méhkirálynők, mint a könyvben Bea, mindenhol vannak. Érdekes ez, mert ezek a klikkek kezdetben ártalmatlanok, de amint az egyik lány több hatalmat kap, máris kialakul a hierarchia. A méhkirálynő ereje egyre nő, és mire észbe kapunk rájövünk, hogy egy szörnyet hoztunk létre. 

Guardian: Láttad ezt a hierarchiát mondjuk a lányaid életében is?

Gill: Két lányom van, Holly 22 éves, Matilda 16, és természetesen beleláttam a sulis, csajos harcaikba. Az, ahogyan a lányok szocializálódnak teljesen más, mint ahogyan a fiúk részei egy közösségnek. Van ennek sok pozitív oldala is. A lányok folyamatosan dumálnak: „Imádom ezt a felsőt” és „Hol voltál fodrásznál?”, szóval dicsérik és bíztatják is egymást. Meggyőződésem, hogy a brit sulik kaotikusak lennének a klikkek és a méhkirálynők nélkül, akik egy mintát állítanak a többi lány elé.

Guardian: Te méhkirálynő-típus vagy?

Gill: Nem, én inkább csendes, de kritikus megfigyelő vagyok. Ahhoz, hogy méhkirálynő légy egy nagy női csapatot kell irányítanod, amire én nem lennék képes. Közben hatással kell lenned a pasikra is, csajos estéket, ebédeket kell szervezned. Ezeknek a rituáléknak fontos íratlan szabályai vannak. Ez nem az én világom. 

Guardian: Megírtad Jane Austen életrajzát gyerekkönyv formájában. Nagy hatással voltak rád Jane Austen regényei?

Gill: Óriási hatással. Jane Austen akarok lenni. Austen mondta, egyszer, hogy néhány vidéki család élete elég egy nagyregényhez, és nekem is ez a hitvallásom. A családom a legfontosabb dolog az életemben, az írásaimban pedig a legérdekesebb dolog, amit ábrázolhatok. Nem is tudom, hogy lehet úgy regényt írni, hogy hiányzik belőle a család. Az olyan szépirodalmi szövegeket, amelyekből hiányoznak az anyák, nem értem. 

Guardian: Ki az abszolút kedvenc szerződ?

Gill: Anne Tyler, Dorothy Whipple és imádom a huszadik század elején alkotó írónőket.

Guardian: Valójában mindig is írónő szerettél volna lenni?

Gill: Igen, de nem hittem, hogy valaha az leszek. Nem gondoltam, hogy lesz hozzá elég önbizalmam, és hogy meglesz a megfelelő téma, amit kidolgozhatok. Illetve a családom már kitaposta az utat magának, Nick és Robert nem olyan későn érő típusok, mint én. Robert mindig bíztatott, hogy írjak, én meg mindig azt kérdeztem: „Miért? Csak azért, mert te írsz?” De nem adta fel, mindig mondogatta, hogy írnom kellene, aztán most, az ötvenes éveimben, amikor a gyerekeimnek már nem olyan intenzíven van rám szükségük, mint korábban, rájöttem, hogy van elég idő és tér ahhoz, hogy végre tényleg írhassak valamit. És volt is mondanivalóm, végre.

Guardian: Hogy fogadott a szakma? Mennyire volt nehéz kitörni a férjed és a testvéred árnyékából?

Gill: Mindketten nagyon sikeresek, féltem, hogy mi lesz, ha én meg belebukok ebbe a könyvbe, de szerencsére megnyertem az emberek figyelmét. Egyébként nem azonos a közönségünk. Én az emeleten írok csajokról, akik ebédelnek, a férjem meg egy szinttel lejjebb ír az ókori Rómáról.

Guardian: A témád viszont hasonló az öcséd, Nick témáihoz…

Gill: Igen, valamennyire, bár ő férfi nézőpontból mesél. 

Guardian: Elfogadsz tőlük tanácsokat?

Gill: Először Robertnek mutattam meg a könyvet, akkor a regény egyharmada hiányzott még. Szinte semmin nem változtatott. Azt mondta, érzékeltessem az idő múlását az évszakok váltakozásával, ennyit tanácsolt. Nicknek akkor mutattam meg, amikor már elkészült a szöveg. Az idősebb lányom volt a legnagyobb kritikusom, ugyanis pont most helyezkedett el egy kiadónál. Caroline Wood, az ügynököm is rengeteget segített.

Guardian: Azt hallottam, úgy ismerted meg az ügynöködet, hogy a gyerekeitek ugyanabba az iskolába járnak. 

Gill: Igen, ez igaz. A sors fintora. 

Guardian: Miről fog szólni a következő könyved?

Gill: A szereplők ugyanazok lesznek, mint a Méhkasban, csak előreugrunk pár évet az időben. Megpróbálok majd több erotikát csempészni a szövegbe.

Fiona Paul mesél Az Örök Rózsa titkai-sorozatról

Fiona Paul a Washington Universityn szerzett diplomát, pszichológia szakon majd pár évig angolt tanított Koreában. Próbálta kitalálni, mivel is szeretne igazán foglalkozni, aztán rájött, hogy tulajdonképpen mindennel. Tanított, írni kezdett, szakácskodott, állatorvosi asszisztensként és nővérként is dolgozott. Eddig két regénye jelent meg nálunk az Örök rózsa-sorozatban: az első kötet, Méreg címmel 2013-ban, a második kötet, a Belladonna pedig 2014-ben jelent meg nálunk. 

Az írónőt Lauren Oliver író és blogger kérdezte karrierjéről és a nagysikerű Méreg című regényről.

A regény a reneszánsz Velencében játszódik, ahol a titkok ugyanolyan hatalmasak – és halálosak – lehetnek, mint a méreg. Cassandra Caravellónak mindene megvan, amit egy lány kívánhat magának: elegáns ruhák, csillogó ékszerek, meghívók a legelőkelőbb estélyekre, és egy jóképű, gazdag vőlegény… mégis többre vágyik. A szülei halála óta Cassandra csapdában érzi magát, egyedül a vizek városában, ahol a sötét csatornalabirintusok menekülésről suttognak. Amikor Cass belebotlik egy meggyilkolt asszony tetemébe, akinek a szíve fölé egy nagy X-et metszettek, kapcsolatba kerül a titkos társaságok, kurtizánok és gyilkosok veszélyes világával. Nem kell sok hozzá, hogy belebolonduljon Falcóba, a huncut mosolyú, szegény festőbe, akinek nagy tehetsége van ahhoz, hogy folyton bajba kerüljön. Sikerül Cassandrának megtalálnia a gyilkost, mielőtt még az talál rá? És hű marad-e vőlegényéhez, vagy megadja magát zabolátlan érzéseinek, amelyek Falcóhoz vonzzák? A szépség, a romantika és a titokzatosság olyan vonzón és ellenállhatatlanul szövi át a regényt, mint amilyen vonzó és ellenállhatatlan maga Velence városa is.

Lauren Oliver: Mesélj nekem az első, igazán meghatározó olvasmányélményedről!

Fiona Paul: Őszintén szólva, nem tudnék egyetlen könyvet kiemelni. Hatalmas rajongója voltam Nancy Drewnak, imádtam Christopher Pike regényeit. Bébiszitterkedtem, és az összes pénzemet könyvesboltokban költöttem el. Később horror-rajongó lettem, megvettem mindent Stephen Kingtől és Dean Koontztól. Minden könyv, amit olvastam, nagy hatással volt arra, ahogyan ma írok. 

L.O.: Melyik a kedvenc részed a Méregből?

F.P.: Ezt nagyon nehéz megmondani. Azt szerettem, amikor Cass kurtizánnak öltözik, és azt gondolja, hogy mókás, kalandos dolgot csinál, aztán rájön, hogy a dolgok kicsúsznak a kezei közül, vagy a zárójelenetet is kiemelném, a kardozós résszel. Szeretem az akció-jeleneteket, és ezeket a részeket volt a legizgalmasabb megírni, koreografálni.

L.O.: A csókjeleneteidet is imádják az olvasók. Van tipped, hogyan lehet igazán jó szerelmes jeleneteket írni?

F.P.: A legfontosabb, hogy minden részletet alaposan kidolgozz. Hol vannak a kezek csók közben? Borostás-e a férfi? Milyen ízeket, illatokat éreznek a szereplők közben? Gyengéden kezdődik a csók, majd szenvedélyesen végződik, vagy inkább a kezdete vad és gyengédségben végződik? És azt sem szabad elfelejteni, hogy a csók nem egy vákuumban történik meg, így a hátteret is érdemes lefesteni.

L.O.: Hogyan tudtad ennyire hitelesen ábrázolni Velencét?

F.P.: A leíró részeket sokkal nehezebb volt megírni, mint a párbeszédeket. Elutaztam Velencébe, hogy a saját szememmel lássam, a helyet, ahová elképzeltem a történetet. Nem maradtam túl sokáig, ráadásul az összes fényképem kitörlődött a fényképezőgépből. Így az emlékeimet kiegészítettem útikönyvekkel, regényekkel, filmekkel, reneszánsz festményekkel, és mások nyaralós fényképeit is kölcsönkértem, hogy a lehető legpontosabban visszaadhassam a helyszíneket. Szóval ez egy viszonylag hosszadalmas kutatómunka volt.

L.O.: Mesélnél egy kicsit a Belladonnáról is?

F.P.: A Belladonna az abszolút kedvencem. Bár nem vagyok benne biztos, hogy illik kedvencnek neveznem valamelyik könyvemet; olyan ez, mintha az egyik gyerekedet jobban szeretnéd, mint a másikat. Nem csak a szerelmes jeleneteket, de az akciót is egyaránt imádom benne. A legtöbb olvasó sokkolónak és drámainak találta, hogy Cass mennyire erős és határozott tud lenni, ha azokat embereket fenyegeti veszély, akiket a legjobban szeret.

Stephanie Laurens kutatóból vált írónővé

Laurens Sri Lankán született, ötéves volt, amikor a családja Ausztráliába költözött. Stephanie Melbourne-ben nőtt fel, és a Melbourne-i Egyetemen szerzett diplomát, biokémia szakon. A doktori cím megszerzése után férjével Nagy-Britanniába költöztek, és Londonban kezdtek el kutatóként dolgozni közös laboratóriumukban. 

Stephanie mindig is szenvedélyes olvasó volt. Egy éjjel megdöbbenve tapasztalta, hogy már az összes kedvenc romantikus regényét elolvasta; úgy döntött hát, ír egy saját történetet. Stephanie lassan felismerte, az írás fontosabb számára, mint a kutatásai, és első regénye, a Tangled Reins (1992) megjelenése után főállású írónő vált belőle. Érdeklődése középpontjában a történelmi romantika áll.

A Romance Review-blog készített izgalmas interjút az írónővel, aki a beszélgetés során hasznos tanácsokkal látta el a kezdő írókat.

Romace Review: Nagyon kíváncsi lennék, hogyan lesz valaki kutatóból írónő?

Stephanie Laurens: Egyszerű: írsz egy könyvet, és ha azt kiadják, írsz egy következőt. A képlet ugyanaz, mintha háziasszony lennék vagy autószerelő. Nincs semmiféle kapcsolat a kutatásaim és a romantikus regényeim között.

R.R.: Az, hogy négy évig Nagy-Britanniában éltél, segített abban, hogy megrajzold a regényeid hátterét?

S.L.: Persze, nagyon sokat segített, hogy ismerem az országot, ez szinte elengedhetetlen ahhoz, hogy ebbe a környezetbe helyezzem a történeteimet. Tudnom kellett az időjárásról, a fákról, a tájról, a színekről. Ez a tudás teszi hitelessé a könyveimet.

R.R.: A karakterek megformálásához is a valóságból merítkezel?

S.L.: Nem, soha. A karakterek csak a fejemben léteznek. A szereplőim nem igazán hasonlítanak a valóságos emberekhez. Mi értelme lenne képzeletbeli karaktereket kreálni, ha nem tesszük őket kicsit jobbá, izgalmasabbá?

R.R.: Minden regényed ugyanabban a korban, a Regency-korszakban játszódik. Nem gondoltál még arra, hogy más korba helyezed el a történeteidet?

S.L.: Nagyon szeretem ezt a korszakot. Az olvasóim is imádják. Mi okom lenne váltani, ha egyszer ennyire kedveli mindenki?

R.R.: Azon nem gondolkodtál, hogy ne történelmi romantikus regényeket írj? Nincs kedved kipróbálni valami mást?

S.L.: Egyszer talán írok majd valami mást is, de az nem mostanában lesz.

R.R.: Hány órát töltesz naponta írással, és milyen hosszan készül el egy-egy könyv?

S.L.: Naponta legalább hét órát töltök írással. Ez a hét óra kizárólag írással telik, nem csinálok közben mást, nem szervezek semmit, nem tárgyalok kiadóval, szóval heti bontásban a munkával töltött óráim száma jócskán meghaladja a 40 órát. Három hónapba telik mire befejezek egy könyvet, és további három hónapot vesz igénybe, mire a végleges forma megszületik, szóval fél év alatt készül el egy regény.

R.R.: Melyik pont volt karriered csúcspontja, és melyik volt a legfrusztrálóbb periódus?

S.L.: Nem jut eszembe igazán rossz korszak. A csúcspont pedig minden nap megtörténik, amikor leveleket, e-maileket kapok a rajongóimtól, akik elmesélik, mit adott nekik a könyvem. Az, hogy az olvasóimat sikerül a regényekkel kiszakítani a monoton hétköznapokból a legfontosabb számomra, a legfőbb motiváló erő.

R.R.: Segít neked a férjed a történetek kitalálásában? Olvassa a könyveidet?

S.L.: Nem. Ő is építi a karrierjét és én is, egymástól függetlenül.

R.R.: Te magad milyen romantikus történeteket olvasol a legszívesebben? Vannak kedvenc szerzőid?

S.L.: Sokféle irodalmat olvasok: sok krimit, fantasyt. A kedvenc szerzőim: Lisa Scottoline, Lindsey Davis és Laurell K. Hamilton.

R.R.: Nem bonyolult, hogy Melbourne-ben élsz, de New Yorkban van a kiadód?

S.L.: Nem, egyáltalán nem, ugyanez lenne a helyzet, ha Floridában élnék. Az e-mail 0-24-ben működik, telefonon is tudjuk tartani a kapcsolatot, azt az egyet fontos mindig szem előtt tartanunk, hogy ha valami kézzel fogható dolgot kell eljuttatnunk egyik helyről a másikra postán, az 4-4 napig tart.

R.R.: Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?

S.L.: Több időt kívánnék az írásra. Komolyan, nem viccelek. Annyi könyvet meg akarok még írni, és olyan kevés órából áll egy nap.

R.R.: Mit tanácsolnál egy kezdő írónak, aki be akar törni a romantikus könyvek piacára?

S.L.: Mielőtt tanácsod adnék, tudnom kellene, miért akar ez az illető betörni a könyvpiacra. Karriert akar csinálni vagy az a vágya, hogy egy könyvön láthassa a nevét? A tanácsaim ettől függetlenül a következők lennének:

1. Biztosnak kell lenned abban, hogy tényleg ezt akarod csinálni. Tudnod kell, hogy mennyi kemény munkával jár ez a pálya. Lehet, hogy a kemény munkával töltött évek száma jóval több lesz, mint más karrier esetében. Számolj ezzel, ha szeretnél belevágni!

2. Tanulj, kutakodj, kérdezősködj a könyvpiacról, a kiadók működéséről, a könyvkiadás mikéntjéről! Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik szívesen válaszolnak a kérdéseidre, viszont tudnod kell, mit kérdezz tőlük!

3. Olyan könyvet írj, amit magad is szívesen elolvasnál! Csak olyan könyvvel tudsz sikert elérni, amiben te is hiszel.

4. Ha nem sikerül olyan könyvet írnod, amit mások is szívesen olvasnak, olyat, amit megvesznek az emberek, tudatosítanod kell magadban, hogy ez egy olyan iparág, ahol számít az eladhatóság. Ennek szellemében kell folytatnod a munkát.

Ismerd meg jobban Johanna Lindseyt!

Kiadónk romantikus sikerlistáján évek óta az elsők között van Johanna Lindsey, aki az Egyesült Államokban is az egyik legnépszerűbb romantikus regényíró. Lindsey távoli időkbe viszi vissza szerelmi történeteit, szenvedélyes románcait a középkorba, a vikingek korába, és nem ritkán a 19. századba ágyazva bűvöli el olvasóit. Tudod-e milyen nő rejtőzködik a Malory család-sorozat, a Foglyom vagy, szerelmem vagy a Szenvedély hatalma című bestsellerek mögött? Cikkünből most megtudhatsz néhány pótolhatatlan információt az elbűvölő Johanna Lindseyről. A Goodreads.com rövid kérdezz-felelek formában faggatta az írónőt; a csevejből megtudhatjuk, ki Lindsey kedvenc írója, mi a különleges képessége vagy éppen azt, mik a káros szenvedélyei.

Goodreads: Mivel foglalkoztál, mielőtt író lettél?

Johanna: Az írás volt az első „foglalkozásom”.

Goodreads: Hol tanultál?

Johanna: A Kailua High Schoolon végeztem Hawaiin.

Goodreads: Ki a kedvenc zeneszerződ, melyik a kedvenc zenekarod?

Johanna: Nem hallgatok túl sok zenét, mióta ilyen sokat írok. Ha egyetlen zenekart kellene mondanom, a Queen lenne az.

Goodreads: Mi a kedvenc filmed?

Johanna: Nincs kedvencem. Az olyan filmeket szeretem, amelyek meg tudnak nevettetni.

Goodreads: Van kedvenc sorozatod?

Johanna: Igen, a Dokik (Scrubs), megvettem az összes évadot dvd-n.

Goodreads: Kik a kedvenc íróid?

Johanna: Kathleen E. Woodiness és Rosemary Rogers, ők a megalapítói a történelmi romantikus regény műfajának.

Goodreads: Van olyan könyv, amit többször is elolvastál?

Johanna: Furán hangozhat, de a saját könyveimet szeretem újraolvasni. Néhány még most is előcsalja a könnyeimet. 

Goodreads: Van valamilyen tanácsod azoknak, akik írónak készülnek?

Johanna: Tedd bele a szíved abba, amit írsz! Ha saját magadat nem tudod megnevettetni a karaktereiddel, akiket felépítesz, ha nem tudsz meghatódni a velük történteken, akkor mások sem fognak.

Goodreads: Mit hallasz a leggyakrabban a rajongóidtól?

Johanna: Azt, hogy imádják Maloryékat, ahogyan én is.

Goodreads: Hogyan jellemeznéd az életedet nyolc szóban?

Johanna: Az életem jelenleg nagyon nyugodt, de tele van nevetéssel, minden fantasztikus.

Goodreads: Mi a legnagyobb félelmed?

Johanna: A szeretteim elvesztése.

Goodreads: Ha bárhol lehetnél a világon, hol lennél?

Johanna: Ahol most vagyok.

Goodreads: Mi a legbűnösebb szenvedélyed?

Johanna: Dohányzom.

Goodreads: Van szuperképességed?

Johanna: Az akaraterőm. Nem lustálkodom, magamra parancsolok, amikor dolgoznom kell.

Goodreads: Mi a legjellemzőbb tulajdonságod?

Johanna: A jó humorom.

Goodreads: Ki a kedvenc regényhősöd?

Johanna: James Malory.

Goodreads: Ha csak egyetlen ételt választhatnál, amit egész életedben ehetnél, mi lenne az?

Johanna: Ha nem veszem figyelembe, hogy folyton diétázom, akkor azt mondanám, a pizza.

Goodreads: Hogyan jellemeznéd az igazi boldogságot?

Johanna: Szerintem ezt mindenki saját magának fogalmazza meg. Számomra az a boldogság, hogy megoszthatom az életemet azzal, akit szeretek.

Goodreads: Milyen kifejezést használsz a leggyakrabban?

Johanna: Azt, hogy „király” (cool), tudom, kissé idejétmúlt szleng, de rászoktam.

Goodreads: Ha kérhetnél valamihez tehetséget, mihez kérnéd?

Johanna: Régen festettem. Nem igazán volt hozzá tehetségem, de ha olyan gyönyörű olajképeket készíthetnék, amilyenek a fejemben vannak, az király lenne. 

Goodread: Mi életed legnagyobb sikere?

Johanna: Az, hogy az összes könyvem felkerült a New York Times bestseller listájára.

Goodreads: Ha bárki vagy bármi lehetnél, kinek, minek a bőrébe bújnál?

Johanna: Senkiébe, semmiébe, szeretek önmagam lenni.

Goodreads: Mik a legfontosabb tulajdonságok, amelyek fontosak számodra a kapcsolataidban?

Johanna: A megbízhatóság és a jó humor.

Daniela Sacerdoti egyik álmából született meg a Vigyázz rám című regénye

Daniela Sacerdoti Nápolyban született, most Glasgow mellett él a férjével és a fiaival. Főállású anya, de minden lopott idejében a könyvein dolgozik. Nagy sikerű regénye, a Watch Over Me (Vigyázz rám) hamarosan magyarul is olvasható lesz. A brit Serendipity Reviews készített interjút a szerzővel a regényírásról, a Vigyázz rám sikeréről, kiadási nehézségekről.

Serendipity Reviews: A Vigyázz rám egy kifejezetten megrendítő könyv. Érzelmileg mennyire volt nehéz megírni?

Daniela Sacerdoti: Nehéz volt, de nem szomorú. Katartikus élmény volt írni a regényt, de amikor végeztem a könyvvel, az például egészen felemelő érzés volt. Én is szoktam interjúkat készíteni írókkal, és sokszor feltettem már nekik a kérdést, mennyire határozza meg a téma, a könyv megírásának nehézségét, de a Vigyázz rám esetében ez a kérdés nem merült fel bennem. 

S.R.: Mi motiválta ezt a könyvet? Honnan jött az inspiráció?

D.S.: Valójában egy álmom részlete adta az alapötletet, az inspirációt. Álmomban egy gyönyörű ház fa padlóján térdeltem, és az ablakból egy zöld mezőt és néhány fát láttam. Barna szoknyát viseltem, és olyan bőrszínű harisnyát, amely nagy divat volt a hetvenes években, így olyan érzésem volt, mintha visszautaztam volna az időben. A szobában volt még egy úr és egy hölgy is, az én nevem álmomban Elizabeth volt. A látomás azzal zárult, hogy egy kis, szőke hajú fiú szaladt a karjaimba. Amikor felébredtem, furcsa, nosztalgikus érzés fogott el, ami óriási hatással volt rám. Így, ebből az álomból született meg Elizabeth karaktere, és a fiáé is. Azóta is sokat gondolkozom azon, mit jelenthetett ez az álom. Tudom, hogy valamiféle újraélése apró, jelentéktelen dolgoknak, amit az ébrenlét során látunk, tapasztalunk, de néha elkalandozom, és azt gondolom, ez az egész egy emlékkép lehetett valaki más életéből vagy az én előző életemből. Ezt sosem fogom megtudni, mindenesetre az álom azóta is olyan élénken él bennem, olyan tisztán látom magam előtt, mintha tegnap történt volna. 

S.R.: Milyen „kutatás” végeztél a könyv megírásához?

D.S.: Tulajdonképpen semmilyet, minden belülről jött. 

S.R.: Mennyit álmodoztál arról, hogy valaha megjelenik majd egy könyved?

D.S.: Igazából egész életemben erről álmodoztam, de nem gondoltam volna, hogy az álmom valaha valóra válik. Abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet beküldeni a kéziratot a kiadóba. 

S.R.: Hogyan reagáltál, amikor kiderült, hogy meg fog jelenni a Vigyázz rám?

D.S.: Őszintén szólva, pont akkor derült ki, amikor életem legnagyobb traumáját éltem át. Elvetéltem. A tragédiából az írásba menekültem.

S.R.: Hány visszautasító levelet kaptál, amikor küldözgetted a kéziratodat?

D.S.: Úgy emlékszem, ötöt-hatot. 

S.R.: Arra emlékszel, hogy mennyi idő telt el a szerződéskötés és a konkrét megjelenés között?

D.S.: Tizenegy hónap. 

S.R.: Hogyan foglaltad le magad addig? Nem őrültél bele a várakozásba?

D.S.: Nem volt nehéz dolgom két kisgyerek mellett. Egyébként ebben az időszakban is írtam.

S.R.: Hogyan ünnepelted meg a könyv megjelenését?

D.S.: A terv az volt, hogy csapunk egy ünnepi vacsorát szűk családi körben, de a gyerekek megbetegedtek, de aztán elmentünk egy hétvégére Dublinba pihenni és megünnepelni a házassági évfordulónkat, szóval így is nagyon jól sikerült.

S.R.: Hogyan támogatta a család és a barátaid az írói karrieredet?

D.S.: A barátaim nem igazán tudták, mire készülök, néha azt kamuztam nekik, hogy fordítok, ha lemondtam egy-egy randit velük. A családom mindent tudott, és fantasztikusak voltak. A rokonok vigyáztak a gyerekekre, a férjem is mindenben segített.

S.R.: Akkor most teljes állásban író vagy?

D.S.: Inkább azt mondanám, hogy anya vagyok teljes állásban, az írás a másodállás.

S.R.: Mit tanácsolnál kezdő íróknak? Hogyan induljanak el?

D.S.: Legyetek nagyon-nagyon eltökéltek! Az elutasítás része az egész folyamatnak; ne csüggedjetek! Meg kell tanulnotok figyelmen kívül hagyni a csalódást, és tovább dolgozni! Az is fontos, hogy kilépjetek a komfortzónátokból, illetve, hogy igenis harcoljatok ki a napból némi időt az írásra. A legfontosabb persze az, hogy higgy magadban vagy, hogy álljon melletted valaki, aki hisz benned. Nem, a legfontosabb talán az, hogy találj egy jó ügynököt.