Szüleik válása után a kilencéves Lizzie Vogel, a nővérével és az öccsével vidékre költözik, egy őket meglehetősen ellenségesen fogadó faluba. Anyjuk szinte azonnal inni kezd, és kényszeresen drámákat ír, amivel nem nyeri el a falubeliek tetszését – már amúgy is gyanús nekik a csinos, vonzó, elvált asszony...
RÉSZLET
1.
A nôvérem, én és a kisöcsénk kényelembe születtünk bele, az élet egyhangúan és meghitten folydogált egészen 1970-ig, amikor is egy este anyánk belehallgatott az apánk telefonbeszélgetésébe, aminek az lett a vége, hogy egy konyharuhába fújta bele az orrát – ehhez valóban vészhelyzetnek kellett előállnia.
Másnap reggel anyánk levette a rántottás serpenyőt a tűzről, és hozzávágta az asztalnál újságot olvasó apánkhoz. Apa úgy visított, akár egy kislány – arra számított, hogy forró lesz –, és leesett a székről. A serpenyő nem volt forró (anya nem bolondult meg). Apa pár percig lent maradt a földön, mi pedig közben tisztességből nem néztünk oda. Aztán elment a kávéjáért, de még mielőtt felemelte volna a kannát, anyánk nekiesett, elcsúsztak a Daily Telegraph nedves lapjain, és mindketten ott hemperegtek a földön. Eleinte egész ártatlannak tűnt a jelenet, kicsit, mint valami játszótéren, de aztán apánk nagy fehér kezével körbefogta anyánk nyakát, anyánk egyik cipője leesett, olyasmi látvány volt, mint egy gyilkosos krimiben vagy valami mesében. Mondtam anyánknak, hogy dobja le magáról apánkat amolyan dzsúdóstílusban, és a cipős lábával taposson a nyakára. A végén Mrs. Luntnak kellett közbeavatkoznia, és szétfeszítenie apa ujjait.