Szüleik válása után a kilencéves Lizzie Vogel, a nővérével és az öccsével vidékre költözik, egy őket meglehetősen ellenségesen fogadó faluba. Anyjuk szinte azonnal inni kezd, és kényszeresen drámákat ír, amivel nem nyeri el a falubeliek tetszését – már amúgy is gyanús nekik a csinos, vonzó, elvált asszony...
RÉSZLET
1.
A nôvérem, én és a kisöcsénk kényelembe születtünk bele, az élet egyhangúan és meghitten folydogált egészen 1970-ig, amikor is egy este anyánk belehallgatott az apánk telefonbeszélgetésébe, aminek az lett a vége, hogy egy konyharuhába fújta bele az orrát – ehhez valóban vészhelyzetnek kellett előállnia.
Másnap reggel anyánk levette a rántottás serpenyőt a tűzről, és hozzávágta az asztalnál újságot olvasó apánkhoz. Apa úgy visított, akár egy kislány – arra számított, hogy forró lesz –, és leesett a székről. A serpenyő nem volt forró (anya nem bolondult meg). Apa pár percig lent maradt a földön, mi pedig közben tisztességből nem néztünk oda. Aztán elment a kávéjáért, de még mielőtt felemelte volna a kannát, anyánk nekiesett, elcsúsztak a Daily Telegraph nedves lapjain, és mindketten ott hemperegtek a földön. Eleinte egész ártatlannak tűnt a jelenet, kicsit, mint valami játszótéren, de aztán apánk nagy fehér kezével körbefogta anyánk nyakát, anyánk egyik cipője leesett, olyasmi látvány volt, mint egy gyilkosos krimiben vagy valami mesében. Mondtam anyánknak, hogy dobja le magáról apánkat amolyan dzsúdóstílusban, és a cipős lábával taposson a nyakára. A végén Mrs. Luntnak kellett közbeavatkoznia, és szétfeszítenie apa ujjait.
Teasütemény volt reggelire, mert minden más áldozatául esett a zavargásnak (Mrs. Lunt mondta így). Akkoriban az embereknek nem voltak tartalékaik a kamrában, naponta vásároltunk. Illetve Mrs. Lunt vásárolt.
Mint mondtam, anyánk ott állt gondolataiba mélyedve a kredencnél, és miután lehajtotta az italt, látszott, támadt egy ötlete, és kisietett a hallba. Hallottuk tárcsázni, és a történtek miatt feszülten figyeltünk, tudni akartuk, kivel szeretne hirtelen beszélni. Mrs. Lunt nem zsörtölődött velünk, nem mondta, hogy hagyjuk anyánkat békén telefonálni, hanem ő is rátapasztotta a fülét az ajtóra. Még ujját a szájára téve csendre is intett minket.
Azt hittem, anyánk a rendőrséget hívja, vagy azt a férfit, Philt. De nem, csak lemondta a szenesembert.
– Szóval akkor ennyi – mondta határozott, bár kicsit megtört hangon. – A hétvégén rendezzük a számlát.
Én megint csalódást éreztem, és azt hiszem, valamennyien így voltunk ezzel.
A szüleink szerették, ha ég a tűz a kandallóban, csak a nagy hőségben nem gyújtottak be. Apánk elsősorban a szenet kedvelte, elnézte a narancsszín izzást, amíg az arcán foltok nem jelentek meg, és már nem is pislogott. Anyánk a fatüzelést szerette jobban, azt, ahogy az aprócska lángok táncolnak az összeomló hasábokon. Ő ki nem állhatta, ahogy a fekete széndarabok nedvesen csillognak a tátongó vödörben. És a fahamuval ellentétben utálta a salakot is, ami a szén után maradt, meg azt a port, ami a levegőben szállongott még az után is, hogy Mrs. Lunt kikotorta a kandallót. Ezt onnan tudtuk, hogy anyánk írt egy verset is ezekkel a képekkel. Ráadásul megutálta a szenesembert is, miután látta, hogy belepisil az egyik virágágyásába. Nem bánta volna, ha az erős vizeletsugár nem épp egy kenyérvirágot célzott volna meg, és nem veri le. Ez a kép nem szerepel a versben, de anyánk panaszkodott apánknak, aki azt mondta: – A pasasnak pisilnie kellett, nem nagy ügy. – Majd, csak úgy, szórakozásból még Mrs. Luntot is belerángatta: – Volt már szerencséje, Mrs. Lunt, látni, ahogy a szenesember könnyít magán? – Mrs. Lunt nagy levegőt vett, akár egy úrinő valami vígjátékban, és motyogva kirohant.
Hát így. A szenesember nem jött többet, és a tejesembertől vettük a fát. A tejesember nyikorgó kordéjával felhajtott egész a házig, és úgy cirkált, mint valami körhinta, az egész rakománya oldalra csúszott. Sőt, a fogán keresztül fütyörészett, és félt Debbie-től, a labradorunktól.
Mrs. Lunt azt mondta, hogy mindez rendben is lenne, csakhogy a fahasábokat szépen fel kell rakni, és egy ideig száradniuk kell (de nem túl sokáig), meg hogy a fában mindenféle bogarak laknak, amik a frászt hozzák az emberre. A szén pedig egyszerű, abban nem lakik semmi, és az ember tudja, hányadán áll vele. Anyánk emlékeztette Mrs. Luntot, hogy a szenesember odapisilt a virágunkra, és ragaszkodott a döntéséhez.
Én úgy véltem, azzal, hogy anyánk fatüzelésre váltott, be van fejezve a dolog. A nővérem azonban nem így gondolta. Aggasztotta apánk folyamatos távolléte, és időnként megpiszkált engem, hogy lássa, elkezdtem-e már én is aggódni. Mintha előbb-utóbb nekem is kellene. A nővérem nagyon bele akart rángatni ebbe az egészbe.
– Anya teljesen megbolondul egyedül – mondta a nővérem. – Imádkozzunk, hogy apa jöjjön haza mielőbb, és ne váljanak el.
– Nem fognak elválni – mondtam.
– Fogadjunk, hogy igen. Nincs bennük semmi közös, teljesen mások – mondta a nővérem. Én nem értettem egyet vele, úgy gondoltam, csak eltérő típusok.
Szerintem sok közös volt bennük. Egyformán néztek ki, mindketten imádták a pirítóst, hasonlóképpen léptek (a sarkukat tették le először), szerették Iris Murdochot, és úgy krákogtak, mint aki azt mondja, „szabad”. A lista hosszú volt, de nem soroltam fel mindent, mert így kimondva ezek a dolgok nem jelentettek valami sokat.
Azt azonban megemlítettem, hogy mindketten szeretnek a kandalló mellett üldögélni, de akkor megint előjött a szenesember-téma.
Anyánk a válás hírét igyekezett lehetőleg fájdalommentesen közölni velünk.
– Azt akarom, hogy nektek minél kevésbé fájjon – mondta kedvesen. – Apátokkal elhatároztuk, hogy különmegyünk, és elválunk… papa a lakásban fog élni.
A hangulat azonban megváltozott, amikor a nővérem megszólalt: – Jaj, ne! Szegény papa!
Anyánk ekkor felcsattant: – Szegény papa? A szegény papa kurvára boldog – mondta, és felzokogott, nagy, komikus hüppögésekkel, én meg nem mertem a nővéremre nézni, mert féltem, hogy elnevetem magam. Ahogy az már lenni szokott.
Nem értettem, hogyan mondhatta a nővérem, aki szemmel láthatóan nagyon aggódott anyánkért, hogy szegény papa. Tényleg nem értem.
A nővérem azonnal írt apánknak azon a különleges barackszínű levélpapíron a hozzá illő borítékkal, és könyörgött neki, hogy gondolja meg a válást. Rövid levél volt, lényegre törő. Ezt írta: „Lizzie-vel vannak bizonyos aggodalmaink a jövőt illetően”. Bár apánk nem válaszolt, telefonált, beszélt vele a helyzetről, és azt is elmondta, hogy Bernard, a sofőr majd elmegy a holmijáért. Amikor anyánk ezt meghallotta, szólt nekünk, vigyázzunk Debbie-re, nem akarta, hogy azt is elvigye.
Bernard másnap el is jött, és összerakott pár dolgot, például egy festményt egy vadászkutyáról, szájában egy elejtett madárral, egy férfineszesszert mindenféle hajkefékkel meg a kenyérpirítót. A nővérem is pár holmit összecsomagolt, többek közt egy párnát, amit a papa szeretett, de Bernard nem akart eltérni a listától, kivéve egy takarót, amibe belecsomagolta a festményt.
Amíg itt volt, Debbie-t pórázon tartottam, és megkönnyebbültem, amikor a Daimler a kutya nélkül hajtott el.
Az ember azt hinné, hogy anyánk örült, hogy megszabadult apánktól (és a rémséges hajkeféitől). Nemcsak azért, mert apa most Philbe volt szerelmes, Philbe, a gyárból, de azért is, mert apa már korábban sem jött ki a kuckójából, csak vacsorázni (teára vagy ebédre sosem). És amikor megjelent, akkor is csak idegesített mindenkit. Például egyszer vacsora közben elmélyülten vitatkoztunk azon, hogy tetszik-e nekünk az a modern szokás, hogy mindent zsemlemorzsában sütnek, amikor apa megjelent gondosan megfésülködve, és megkérte anyánkat, hogy oltsa el a cigarettáját. Aztán hozzánk fordult, és közölte, hogy nem jól tartjuk a kést meg a villát. És bár anyánk arckifejezése komolytalanná tette apánk mondanivalóját, én úgy éreztem, hogy engedelmeskednem kell, és gyötörtem magam bal kezemben a lefelé fordított villával, holott jobban szerettem a skandináv módszert, amikor a jobb kezedben van a villa, és úgy tartod, mint egy kanalat. Akkor apa befejezte az evést, felállt, és azt mondta: – Jó, nekem most dolgom van. – Megint otthagyott minket, mi pedig átvettük a villát a jobb kezünkbe, megfordítottuk, és tovább vitatkoztunk a zsemlemorzsáról.
Amikor anyánk azt mormolta, hogy „hülye” vagy valami hasonlót, és Kicsi Jack, az öcsém, apánk védelmére kelt, utána szaladt, majd visszajött, szomorúan, elárvultan.
A szakítás után úgy éreztem, örülök, hogy megszabadultunk tőle, de valójában hiányzott, még a vacsoránál való rövidke feltűnése is jobb volt, mint a semmi, és állandó rosszallása egyszer csak jelentőségteljessé vált. Megváltozott róla a véleményem, amikor meghallottam a szerelmi afférját, anyánk ugyanis egy rövid kis jelenetet írt arról, hogyan jött rá. Izgalmas volt és váratlan. Apa hirtelen hús-vér ember lett, míg korábban olyan volt, mint egy poros, régi szobor, amit csak autóval szállítanak, de leginkább kerülik.
Az affér még a nővéremet is izgalomban tartotta, pedig ő nagyon dühös volt a szakítás miatt, és igencsak aggasztotta a jövő. – Egyszerűen nem tudom elképzelni a papát úgy, tudod, csókolózni meg minden egy másik férfival. Döbbenetes. – Ebben egyetértettünk. Döbbenetes volt.
Lehet, hogy ezért volt annyira kiborulva az anyánk. Biztos ő is új megvilágításban látta. Ne kerteljünk: anyánk ténylegesen hallotta is a telefonba suttogott szerelmes szavakat. És a papa most elment.
(Adele a füléhez tartja a kagylót, a mikrofont pedig eltakarja a kezével.)
Roderick: (halkan): Kívánlak.
(Adele hangtalanul fintorog.)
Férfihang a telefonban: Mikor?
Roderick: Találkozzunk fél óra múlva a lakásban.
Férfihang: Hozd el a kenyérpirítót.
– Nem leszel magányos, anya – mondtam. – Itt van Mrs. Lunt.
– Nekem nem kell Mrs. Lunt. Mrs. Lunt egy hülye picsa.
– Hát mi hárman mindenképpen itt vagyunk neked – csicseregtem, de anyánk idézett egy sort egy magányról szóló versből: műanyagból készült étel egy éhes ember tányérján.
A nővérem, mint ahogy a nővérek szokták, végül is rávett, hogy én is aggódjak anyánk magányossága miatt, ugyanis folyton a dolog lehetséges kimeneteléről beszélt. Ő tizenegy volt, én meg kilenc, és okosabb nálam, így kénytelen voltam elismerni, hogy a magány a tíz legrosszabb dolog egyike, amit csak el lehet képzelni, könnyen boldogtalanság lehet belőle, sőt, színműírás, ez utóbbit pedig feltétlenül kerülni kell. Ám engem még mindig nem izgatott a dolog annyira, mint őt, és nem tudtam több időt rááldozni, ami a nővérem szerint nem volt szép tőlem.
Védekezésül felsoroltam még sok embert, akikre az anyánk számíthat a magány ellen. Hosszú lista volt. Kezdetnek ott volt mindjárt az ő családja, néhány bátyja (igaz, nővére nem, pedig az ezerszer jobb lett volna, különösen azokban a napokban). Az anyját nem számoltam bele, nem volt benne szeretet, csak ronthat a helyzeten. Volt azonban még néhány helyes nagynéni és pár unokatestvér.
Be kellett ismernem, nagy kár, hogy anyánknak nem volt rendes barátnője (egyáltalán barátnője sem). Mindez azért volt, mert elküldték egy távoli intézetbe, majd tizenkilenc évesen férjhez ment, még mielőtt rendesen felnőtté vált volna. Igaz, volt néhány régi családi barát is, jó modorú, előkelő emberek, akik koktélpartikat szoktak adni, ami nagyszerű lenne magány ellen.
És hát ott voltak a szomszédaink is. Például a slampos Mrs. Vanderbus és a sofőrje, Mr. Mason, akiknek a nagy, régi házával közös volt a mi D alakú autófelhajtónk. Mrs. Vanderbus napközben is szundikált, és fentről lekiabált nekünk („Mr. Masonnel sziesztázni megyünk, csend legyen”). Mi ilyenkor lábujjhegyen jártunk, és olyan csendben voltunk, ahogy csak bírtunk, egészen addig, míg meg nem jelent az ablakban, és azt nem kiabálta: – Ébresztő, ébresztő –, ami azt jelentette, hogy felkeltek.
Nagyon szerettük Mrs. Vanderbust, épp ezért külön is írok róla. Gyakran hozott nekünk házi készítésű holland édes kekszet helyes bádogdobozokban, amelyeket mindig visszakért. Amikor egyszer talált a sáfrányvirágban egy siklót, áthívott minket, hogy megnézzük. Igazi szakértő módjára vette kézbe, bár addig csak a tévében látott ilyet. Egy hét múlva késleltetett pánikrohama volt emiatt, és dr. Hillwardtól tablettát kellett kérnie.
Volt több kedves szomszéd is, például dr. Hillward és
Mrs. Hillward, akit Marjorie-nak hívtak. Hillwardék elbűvölőnek tartottak minket, és áthozták a drága kiskutyájukat, Bimbót, hogy találkozzék a mi drága kiskutyánkkal, Debbie-vel, amikor még mindketten kölykök voltak, és aztán később is. Az egyik évben segítettek a tűzijátékunkkal, mert az anyánk félt tőle, apánknak pedig a gyárban volt dolga.
És persze ott volt Mrs. Lunt, aki, akármit mondott is rá az anyánk, mindig segített, és bár egyáltalán nem az a tipikus bébiszitter volt (utálta a gyerekeket, azt mondta, frászt kap tőlük), megnyugtató volt a jelenléte, és isteni kis lekváros kosárkákat sütött különböző színű lekvárokkal. – Semmi sem vidít fel jobban, mint a lekváros kosárka – mondogatta, és bár ez volt az összes kedvesség tőle, ezt gyakran megismételte.
A bébiszittereket mint lehetséges magányelűzőket nem számítottam be (kivéve egy nagyon helyes, Joan nevűt, de ő akkor már nem volt nálunk). A többi nem maradt sokáig, és nem voltak velünk egy hullámhosszon (nem úgy, mint Mrs. Lunt, aki évek óta volt nálunk, és úgy ismert minket, mint a tenyerét). Anyánk mindig úgy kezdte, hogy megpróbált összebarátkozni és közvetlenül viselkedni a bébiszitterekkel, de aztán kiderült róluk, hogy ők nem akarnak barátkozni. Akkor anya tartózkodó lett velük, mint egy iskolás lány, még nekem is nagyon kínos volt. A lányok nem akartak mást, csak hagyják őket békén, és kapjanak egy kis pénzt. Miután már a harmadik is otthagyott minket, anya nem akart az ügynökséghez fordulni egy negyedikért, mert az ügynök egy elfogult trampli volt, ráadásul a nagyanyám barátnője. Végül mégis megtette, és jött Moira, akinek sárga szeme volt, mint egy farkasnak, alig mertünk ránézni. Anyánk tudta, hogy nem szabad megpróbálnia összebarátkozni Moirával, aki először is mindenféle kenőcsöket rakott ki a fürdőszobapolcára, ráadásul korán lefeküdt, hogy olvasson, és ezek a dolgok rémségesen idegesítették anyát.
Kihagytam hát a felsorolásból a sárga szemű Moirát, és azt mondtam az aggódó nővéremnek, hogy van egy csomó kiváló ember a közelünkben, és nem értem, hogyan maradhatna anyánk akár csak egy pillanatra is magányos. A nővéremnek más volt a véleménye, és idézte azt a magányról szóló verset, így aztán megtudtam, hogy beszélt anyánkkal a témáról.
– Nézd – mondtam –, ismerem ezt a műanyag petrezselymet, de valójában rengeteg barátja és ismerőse van, akik mindent megtesznek majd.
– Nem, nem tesznek meg mindent – felelte a nővérem, és tizenegy éves létére rém felnőttesen hangzott, ahogy mondta. – Ez csak akkor van így, ha valaki meghal, és még akkor sem sokáig. Ha egy nő egyedül marad, pláne ha válás miatt, úgy, hogy nincs férfi a háznál, akkor a rokonok és a barátok mind elkerülik.
– Igazán? – kérdeztem.
– Igen, amíg nincs másik férfi a háznál.
– Miért, akkor mi történik?
– Akkor, ha már van új férfi a háznál, akkor a nőt megint befogadja a társaság.
2.
Vidékre költöztünk. Apánk vett egy házat tizenöt mérföldnyire a várostól, egy faluban, hogy egy kisebb helyen és jó levegőn nőhessünk fel. Tizenöt mérföldnyire a szomszédainktól, a kutyáiktól és kekszeiktől, és a kedvességüktől.
Amikor anyánk közölte velünk a hírt, nem tulajdonítottunk neki nagy fontosságot, mint ahogy ez gyakran megesik a fontos dolgokkal, amíg az ember rá nem jön, miről is van szó. Azt hittük, ez valami jó hír, vagy legalábbis nem kell miatta aggódni, valójában fel sem fogtuk. Mire felfogtuk, már késő volt, és a Leonard cég három embere már pakolta is a holminkat egy teherautóra, amit Jack a színe és a mérete miatt „kék bálnának” hívott. Két kevésbé erős ember a képeket és a tükröket csomagolta nagy ív krémszínű papírba, majd piros tollal ráírták, hogy „törékeny”. Néhány festmény és egy gyertyatartó már egy héttel korábban elment, észre sem vettük. A zongorát is már régebben elszállították, mert a mozgatás után annak meg kellett nyugodnia, anyánk pedig az új helyen is játszani akart rajta, olyasmiket, amiket a hozzá hasonló nők játszottak (Chopint, Beethovent meg a kevésbé ismert, de sokkal jobb Clementit).
Hamarosan mi is otthagytuk a város téglaporát és füstjét és az összes ismerőst. Soha többé nem láttuk Mrs. Vanderbust. Ő maga nem vezetett, és a sofőrjének, Mr. Masonnek amputálták a lábát, Mrs. Vanderbusnak pedig nem futotta kettőre (mármint sofőrre).
Anyánk régi Mercedesében, Gloxiniában indultunk el, a kék bálna nyomában. Azután a kertváros hajladozó facsemetéit és automata garázskapuit magunk mögött hagyva egy körforgalomban lefulladt a motor, és a bálna nélkülünk úszott tovább. Kicsi Jack ajka remegni kezdett, elege volt már a kisfiúnak abból, hogy folyton otthagyják.
– A francba – mondta az anyánk, de akkor Gloxinia újra beindult, és mintha tudta volna az utat, elhaladtunk egy immár kevésbé csinos külváros rozsdaszínű hegyvonulatánál, majd ki a város szélére, ahol nagy raktárak és ócska, tákolt viskók álltak, majd jött a vidéki táj és a kopottasabb falvak egy csomó buszmegállóval. Egy szépen zöldellő részen egyszer csak utolértük a bálnát, ahogy rótta a kusza csipkebokrok szegélyezte utat új otthonunk felé. A nővérem kidugta a fejét a kocsiablakon, és azt mondta: – Szagoljatok bele, milyen friss a levegő. – Mind így tettünk, de nem éreztünk semmit, igaz, ezt egyikünk sem mondta ki.
Amikor beértünk a faluba, a nővérem elolvasta a táblát. – Ez a mi falunk – kiáltott fel elragadtatva, anyánk meg így szólt: – A jó kurva életbe –, de mi mintha meg sem hallottuk volna. FLATSTONE – A FLATSTONE-I HÚSGOLYÓK HAZÁJA – állt a táblán. Később tudtuk meg, hogy a húsgolyót, ezt a zsíros kis birkafasírtot a hagyomány szerint a falunapon szolgálják fel, júniusban, és a gyerekek pénzérméket és fasírtot tesznek az ódon kapukba, egy lapos kő alá, a régi háborúból hazafelé tartó katonák számára.
Ahogy beértünk a faluba, a teherautó hatalmas reccsenéssel letört egy faágat. El kellett takarítani, hogy tovább tudjunk menni, és akkor hirtelen a csendes kis utca két oldalán mindenütt ősz, göndör hajú, gumicsizmás emberek jelentek meg, szemük villámokat szórt. Erről sem vettünk tudomást, és továbbra is el voltunk ragadtatva.
Pár álomszerű napig még fogalmunk sem volt arról, mekkora szomorúságot fog majd okozni nekünk ez a kis falu, többet, mint amennyit a kellemetlen bébiszitterek, homoszexuális apák, rideg nagyanyák, eltünedező rokonok és nem létező barátnők összesen. Megbámultak a szövetkezetben, nem akart velünk senki barátkozni, pedig a mi szerencsétlen kis családunk mindent megtett, hogy elfogadjanak minket az emberek. Akkor ezt azonban még nem tudtuk, volt még hátra pár napunk a felfedezésre és a friss levegőre.
Legnagyobb bánatunkra, de ahogy az várható volt, anyánk azonnal nekiállt színdarabot írni, még mielőtt kicsomagolt volna, felfedezett volna bármit is, vagy bekopogott volna a szomszédokhoz, hogy jó napot kívánjon. A szomszédság volt a címe, és a helyzettel való elégedetlenségéről szólt, valamint néhány régebbi, de állandó témát is felvonultatott. Az ő színdarabjai már csak ilyenek voltak.
Adele: Nem vagyok benne biztos, hogy ez a falu a legjobb hely számunkra.
Roderick: Ostobaság, a gyerekeknek legjobb vidéken.
Adele: De engem fojtogat.
Roderick: Lehet, de a gyerekeknek akkor is falun a legjobb.
Adele: Én viszont nem tudom, hogy kell viselkedni falun.
Roderick: Ha azt akarod jelezni, hogy befejezted az evést, rakd a kést meg a villát „öt óra” helyzetbe.
Adele: És mi van, ha nem fejeztem be, csak cigiszünetet tartok?
Roderick: Ha az ember még eszik, akkor a villát nyolc órára, a kést pedig négy órára kell tenni.
Végül csak mi négyen maradtunk, mert Moira, a borostyánszemű bébiszitter az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy a városban akar maradni, nem kér a friss levegőből.
– Moira miért nem jött? – kérdeztem halkan, hogy az öcsém ne hallja meg.
– Nem akar falun lakni – felelte anyánk.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Nyilván mert nem olyan ostoba, mint ahogy kinéz – válaszolta anyánk.
Én nem szóltam semmit, de nagyon örültem. Egy csomó mindent nem szerettem Moirában (húzkodta a száját, folyton azt mondta, „jesszusom”, és állandóan a kalciumról papolt). Az, hogy nem volt bébiszitterünk, egyben azt is jelentette, hogy kalandosabb lehet az életünk (és kevesebb tejet kell innunk), ami nekem ugyancsak a kedvemre volt. Szívesen mesélnék még Moiráról, de ő nincs benne ebben a történetben, úgyhogy hagyom.
Kicsi Jack, aki szerette Moirát, és utálta a változást (különösen az utolsó pillanatban bekövetkezett nagy változást), csak másnap reggel vette észre, hogy Moira nincs ott. Akkor, nagy gondterhelten azt jósolta, hogy egy rák fog kopogni az ajtón, megcsíp és felfal minket. Azért volt rossz hallani, mert Jack jövendölései így vagy úgy, de majdnem mindig valóra váltak. Olyan volt, mint azokban a filmekben, amikor valaki olyasmiket mond, amiket senki sem akar hallani. És akkor bekövetkeznek.
Nem sokkal az után, hogy felfogtuk Jack kusza és érthetetlen szavait (ha izgatott volt, dadogott), hangos csengőszót hallottunk, amire meghűlt bennünk a vér. Egymásra néztünk.
– A rák az – dadogta Kicsi Jack halál komolyan. De nem az volt. A liberális jelölt, Mr. Lomax állt az ajtóban. És ő volt egyben az a szerelő is, aki az eladó megbízásából néhány dolgot még rendbe szedett a ház körül.
– Azt hittük, a rák jött – mondta a nővérem, hogy megmagyarázza, miért nem nyitottunk azonnal ajtót, és miért nézünk olyan riadtan.
– Nem, nem, én ember vagyok – mondta Mr. Lomax, amitől én megkedveltem, a nővérem pedig megkínálta teával. Mr. Lomax azt mondta, inkább egy bögre meleg vizet kér, és akkor kiszerettem belőle. Szerintem az ember azt kérjen, amivel megkínálják, vagy mondja azt, hogy köszönöm, nem, különben követelőzőnek tűnik. Mr. Lomax amúgy nekilátott a javításoknak, szólt közben a rádió, és kétszer is kiment a vécére, egyszer vagy húsz percet töltött bent.
Ahogy Mr. Lomax befejezte az apró javításokat, és elment, nekiláttunk feltenni anyánk könyveit a nappalijában levő könyvespolcra. Azt mondta, ábécésorrendbe kell rakni őket, mint a könyvtárban, és ez, úgy tűnt, jó móka lesz. Nem volt az, mert nehéz valamit ábécésorrendbe rakni, ha az ember nem ismeri az ábécét, és a nővérem nem ismerte, mert állandóan kérdezősködött a J, K és L-ről, meg az utánuk következőkről. Akkor kiderült, hogy Kicsi Jack, aki, mint a legtöbb dadogó, nagyon is jól tudta az ábécét, a szerzők keresztneve szerint rakta sorba a könyveket. Rájöttem ugyanis, hogy Arnold Bennett és Arnold Wesker az Arnold miatt egymás mellé került, és ez duplán téves volt, mert anyánk meghagyta, hogy a színdarabok külön polcra kerüljenek.
Ott álltunk a polcrendszerhez tartozó nagy, erős létrán, amikor megint csengettek. Ezúttal Mrs. Longlady volt az a faluból. Fakó haja merev csigákba volt berakva, és elég sok kilátszott a fejbőréből. Nem mondta meg pontosan, kicsoda is ő, és mit akar, csak annyit, hogy gyakorlatilag ő intézi a dolgokat a faluban, és annyit akart mondani, hogy isten hozott minket Flatstone-ban.
Anyánk kijött az előszobába, csinos volt a hátul megkötött kendővel a fején. Úgy nézett ki, mint aki épp kicsomagol, pedig színdarabot írt. – Isten hozta Flatstone-ban – mondta Mrs. Long-
lady, és kezet fogtak. Mrs. Longlady belesett, és meglátta a könyvespolc körül a nagy sürgés-forgást.
– Ó, könyvek – szólt. – Te jóságos ég, ezeket mind olvasta, Mrs. Vogel?
És anyánk, aki utálta, ha valaki azt mondta, „te jóságos ég”, mert szerinte a jóságos meg az ég sok így együtt, azt válaszolta: – Egy párat.
Mrs. Longlady elmondta, hogy a pékségen túl lakik, és ha könyvelőre van szükségünk, keressük meg, mert a férje intézi a falu könyvelését, ezenkívül foglalkozik gyümölcsfákkal, faanyagokkal és méhekkel is, ha valami tanácsra lenne szükségünk. Meghívott minket, hogy valamikor a közeljövőben menjünk át egy teára az ikerlányaival.
Az új házunk nagyon szép volt, a korábbi három kis épületet egyetlen elragadó családi házzá kapcsolták össze (ahogy az ingatlan leírásában szerepel), egy újonnan készült, kanyargós lépcsőházzal, amely egy magazinban is szerepelt. A lépcső különösebben nem érdekelt minket, de imádtuk az istállót a középen félbe vágott ajtókkal (pont, mint a farmos játékunkban), meg a nagy sarokvályúkat. Szerettük a hatalmas körtefát a karám közepén, és a Merryfield pékséget, ahonnan isteni süteményillat szállongott.
Én a legjobban a karám mögötti rétről nyíló végtelen tájat szerettem, és azt a fából készült kilátót, amit egy korábbi lakó épített az egyik körtefára, ahonnan jól látszott a szántóföldből kiemelkedő néhány középkori halom, egy szász templom tömzsi,
szürke tornya (amit később legalább háromszor meglátogattunk az iskolával) és a hajdani utakat szegélyező, öreg fák. A sövényeken és a fákon hajnaltól napnyugtáig csicseregtek a madarak, a távolban tehenek legeltek, akik néha felsorakoztak a sáros itatónál. Belenéztünk jámbor pillantású szemükbe, ahogy ott vártak a vízre.
Kaland szempontjából az új ház sokkal jobb volt, mint a régi, amiben csupa olyasmi volt csak, ami a felnőtteknek tetszik (mint például egy régi, üvegtetejű szőlőlugas), egy pisivel átitatott homokozó meg egy sötét pince. Bár az új ház szép volt, a kilátás pedig mesés, hamar észrevettük, hogy a faluban nemigen kedvelnek minket. Az emberek megnéztek, de senki sem mosolygott, és senki sem simogatta meg Debbie-t, a szépséges labradorunkat. Mi elkaptuk a tekintetünket, amitől félénkeknek tűnhettünk, de ha nem így teszünk, látszott volna, hogy dühösek vagyunk. És bár én biztos voltam benne, hogy a falubeliek idővel majd megenyhülnek, a nővérem azt mondta, hogy sose fognak minket megszeretni vagy Debbie-t megsimogatni, egészen addig, míg nem lesz férfi a háznál.
Teltek-múltak a hónapok, és a cserkészvezető, aki amúgy normális nőnek tűnt, nem mondta, hogy sorra kerülünk a listán, bár anyánk betelefonált és kérdezősködött. Mrs. Longlady elméleti teázásán kívül sehova sem hívtak minket. Nem kértek fel, hogy vegyünk részt a Flatstone-i Napok felvonulásán, és nem is láttunk bárányvagdaltat, nemhogy kóstoltuk volna. Senki sem akart játszani velünk, illetve a gyerekek szülei nem akarták, hogy a gyerekek játsszanak velünk. Lassacskán rájöttem az elejtett megjegyzésekből, hogy a gond pontosan az, amit a nővérem mondott: anyánk elvált, ezért nem számított megbízhatónak, és így mi sem. Még maga Mrs. Longlady is, aki pedig már a második napon eljött, érdeklődött anyánk könyveiről, és azt mondta, hogy a férje könyvelő, gyanakodva méregetett minket a kocsijából. Mrs. Longlady egyik ikerlánya, Miranda azt mesélte, hogy a mostani házunk helyén álló egyik kis épületből erőszakkal telepítettek ki egy idős asszonyt, és most egy kunyhóban tengeti az életét, ahol gomba nő a lépcsőn. A nővérem azt mondta, hogy Miranda hülyeségeket beszél, a kunyhókban nem szokott lépcső lenni.
És hogy a mi megbízhatatlanságunkat és férfi nélküliségünket tovább fokozza, apánk hamarosan túllépett rajtunk (és a Phillel való románcán is), és feleségül vett egy csinos londoni nőt, akinek tökéletesen szabályos arca volt, és hullámos haja. Még az esküvőre sem hívtak meg, sőt, nem is értesítettek róla. A Mercury hozta a képüket, amitől a nővéremnek megfájdult a hasa. És azonnal jöttek a gyerekek. Ez egyfelől érdekes volt, másfelől olyan érzés, mintha valami élénkebb színnel átfestettek volna minket. A nővérem azt mondta, örülnünk kéne, hogy apánk boldog, meg annak is, hogy egy csomó új ember lesz, akit meg lehet látogatni karácsonykor meg húsvétkor. És ez valóban így is lett.
Ám ami még ennél is rosszabb, mármint ami a mindennapokat illeti, hogy Mrs. Lunt írt egy lapot, amelyben közli, hogy nem fog tudni a jövőben segíteni, és a benzin árára hivatkozott. Igaz, sok boldogságot kívánt az új otthonunkban. Anyánk tartotta magát, de mi tudtuk, hogy ez nagy csapás a számára, mert miután elolvasta a lapot, meglepett kis sikolyt hallatott, amire mindnyájan odakaptuk a fejünket. Azzal próbálta elleplezni, hogy azt mondta: – No, lám csak, Luntnak végre leesett a tantusz.
Én el voltam keseredve, mert már vártam, hogy teát készíthessek Mrs. Luntnak. A költözés óta tanultam meg, és már elképzeltem, hogy a kedvenc csészéjében (sima fehér sárga széllel) adom fel neki a teát, és megkérdem: – Parancsol egy csésze teát, Mrs. Lunt? – Mire ő: – Én soha nem iszom.
Végül, ahogy ezt anyánk előre meg is mondta, valóban úgy tűnt, a családja boldogan megfeledkezik róla. Nem voltak ők rossz emberek, sőt, nagyon is helyesek, csak nem akarták, hogy egyedülálló anyánk zavarba hozza őket a kis összejöveteleiken és koktélpartijaikon. Terjeszteni kezdték, hogy anyánk zűrös és piás. Valóban, az is lett, zűrös és piás, ám, ami még ennél is rosszabb, teljes erőből nekilátott színdarabokat írni.
Anyánk mindössze harmincegy évesen valóban teljesen egyedül maradt, és boldogtalan volt, mi voltunk neki hárman meg egy labrador egy kicsi és ellenséges faluban. Ha az ember belegondol, nem csoda, hogy zűrös és piás lett, ráadásul színdarabokat írt.
Adele: Hallom, megnősültél.
Roderick: Igen, egy finom úrinőt vettem el, szép csengő a kacagása.
Adele: De kövérebb, mint én, ugye?
Roderick: Hát, nem olyan fiús pálcikanő, mint te.
Adele: De neked tetszenek a fiús pálcikanők.
Roderick: Már nem. Most már a finom körtetípust kedvelem.
Hamarosan be kellett ismernem a nővéremnek, hogy száz százalékig igaza volt mindenben. Szerintem jól tettem, ám ez nem volt elég neki, közölte, hogy anyánk boldogtalansága, férfi nélkülisége és drámaírási szenvedélye további káros hatással lehet ránk nézve, hacsak nem tudjuk csírájában elfojtani (ami nem lesz könnyű, mert lehet, hogy már túl van a csíraállapoton, köszönhetően az én hárításomnak). A nővérem elmagyarázta, hogy a krónikusan boldogtalan (és férfi nélkül élő) anyák gyerekeiből gyakran lesznek állami gondozottak, akiknek állandóan az arcukat csipkedik azok, akiknek a gondjukat kéne viselni, és teához csak spagettit kapnak pirítóson, sőt, néha pirítóst sem, csak kekszet apróra törve a spagettire. Elképzeltem ezt a rémes kombinációt, és nagyon odavoltam, mert a pirítós a legjobb, sokkal jobb bárminél is, amit rátehetnek). Megértettem mindent, ám a nővérem folytatta: amellett, hogy folyton csipkedik az arcukat, az állami gondozottaknak nem lehet pónilovuk, kutyájuk, de még tengerimalacuk sem.
Azt mondtam neki, hogy én valószínűleg kibírnám póni nélkül és a csipkedést is, még izgalmasnak is találtam, ha elképzeltem, hogy állandóan harcolni kell egy csipkedő gondozóval, és a lelkem mélyén nem is akartam saját pónit, de a nővérem hallott már igaz történeteket a két faluval odébb levő Crescent otthonról, és azt mondta, hogy egy állami gondozottból végül szomorú ember válik, bármilyen vidám volt is korábban.
Így aztán megbeszéltük, hogy életünk fő célja az lesz, hogy új férjet találjunk anyánknak. Nemcsak azért, hogy ő boldog legyen, hanem azért is, hogy mi ne kerüljünk állami gondozásba. Józanul szemléltük a dolgokat – nem vártuk, hogy anyánk minden héten más férfival találkozzék, tudtuk, a randevúzgatás becsapós dolog –, épp elég képes magazint olvastunk már. Azt is tudtuk, hogy közben majd mindenféle apró örömöket kell találnunk neki, hogy elvonják a figyelmét a színdarabírásról, és segítsenek élvezni a való életet, akár csak rövid időkre is, egészen addig, amíg az nem lesz a normális.
Elhatároztuk, hogy levélben felvesszük a kapcsolatot a környék összes szóba jöhető férfijával, és meghívjuk egy italra, abban a reményben, hogy ez majd nemi együttléthez, és, lehetőség szerint, házassághoz vezet. Természetesen egyszerre csak egynek írunk. A nővérem azt mondta, nevezzem meg azt a három tulajdonságot, amit én egy férjnél a legfontosabbnak találnék. Nem volt könnyű, mert én nagyon keveset tudtam a férfiakról, csak azt, hogy nagyon szeretik a kandalló tüzét, a rántottát, és állandóan rágcsálni akarnak valamit.
Azzal kezdtem, hogy én például fontosnak tartom, hogy az illető lelkes tévénéző legyen. És már majdnem azt is mondtam, hogy legyen gyakorlatias ember, de akkor észrevettem, hogy a nővérem nem figyel. Úgy tett, mint mindenki, aki megkérdi tőled, mi az első három kedvenc akármid: ő is csak arra várt, hogy elmondhassa, ő mit tart a három legfontosabb dolognak. Amikor ezt már korábban másoknál is észrevettem, azt gondoltam, jobb lenne, ha a kérdező csak ennyit mondana: – Tudod, mi a három legfontosabb dolog, szerintem? – Így az ember nem fecsérelné arra az idejét, hogy kitaláljon három dolgot (csak azért, hogy a másik is elmondhassa a magáét). A legrosszabb ebben a tekintetben Jack volt, általában a római császárok és a sütemények témakörében.
Szóval a nővérem felsorolta, mit tart a három legfontosabb dolognak egy férfinál. Biztos volt benne, hogy nekünk olyan férfi kell, aki kinyitja az ajtót, ha csengetnek; határozott; szereti az állatokat, és meggyógyítja őket, ha betegek. És lehetőség szerint legyen földbirtokos.
Kicsi Jack is közbeszólt, hogy ő azokat a férfiakat szereti, akiknek jó mély a zsebük. Szó szerint értette, ugyanis akkoriban kapta az első zsebes nadrágot, és odavolt a lehetőségektől. Olyasvalakit akart továbbá, akit érdekelnek a baglyok és a rómaiak.
Összeállítottunk egy sor kérdést elsősorban a férfi tévézési szokásait és állatszeretetét, valamint a náthára való fogékonyságát illetően (ez utóbbinak anyám még a nevét sem állhatta), valamint hogy jól úszik-e, és mekkora a zsebe, és elhatároztuk, hogy az azokra adott igen/nem/nem tudom válaszok alapján osztályozzuk őket.
Amikor Jack már nem zavart minket, összeírtuk a lehetséges férfiak listáját. Ha némelyiküknél ellenvetésem volt, a nővérem azt mondta: – Ebben a fázisban még ne zárjunk ki senkit sem.
– De Mr. Longlady nős – mondtam –, Mrs. Longlady férje. – Azért említettem név szerint Mrs. Longladyt, mert az ő férjének lenni sokkal komolyabb dolognak tűnt, mint bárki más férjének lenni.
– Valamennyien nősek – mondta a nővérem –, kivéve Mr. Lomaxot, és ő is nős lenne, ha nem lenne kicsit retardált, akihez senki sem akart hozzámenni.
Egy ideig hallgattunk. Úgy gondoltam, nem túl szép dolog Mr. Lomaxra azt mondani, hogy kicsit retardált, de aztán a nővérem kifejtette a témát. – Nem akarunk túl sok nőtlen jelöltet, mert talán híján vannak a szükségesnek.
– A szükséges minek? – kérdeztem.
– Tapasztalatnak meg efféle. Ha nem élték meg a családi élet hullámhegyeit és -völgyeit, akkor talán megrázkódtatás éri majd őket.
– Na de mi legyen a feleségeikkel? – kérdeztem.
– Ismered a mondást, nem? Szerelemben és háborúban mindent szabad.
Ismertem, és bár kicsit túlzásnak tűnt, egyetértettem. Kész lett a férfiak listája, így nézett ki:
Mr. Lomax – liberális jelölt
Dr. Kaufmann – orvos
Mr. Todd – tanár (lehetőség szerint kerülendő)
A szenesember – (túl messze lakik)
Mr. Longlady – könyvelő és méhész
Mr. Oliphant – (beképzelt gazda)
Apánk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése