Gill Hornby írói karrierje meglehetősen szokatlanul indult. Férje, Robert Harris már a nyolcvanas években népszerű szerző volt az Egyesült Királyságban, a Pompeji című katasztrófaregény pedig világszerte ismertté tette őt. Gill testvére pedig az a Nick Hornby, aki a Pop, csajok satöbbi, az Egy fiúról és a híres futball memoár, a Fociláz írója.
Gill évtizedekig elsősorban háziasszony és anyuka volt, aztán gondolt egy nagyot, és tavaly kiadta első, Méhkas (The Hive) című regényét. A regény négy anyukáról, a női barátságokról és hatalmi játszmákról szól, valamint arról, milyen örömökkel és kockázatokkal jár az, amikor valaki igyekszik megtenni mindazt, ami csak tőle telik.
Vajon mennyire lehetett nehéz Gill számára férje és testvére árnyékából kitörve írásba fogni? Hogyan fogadta őt a szakma? És egyáltalán, miért nem lett hamarabb író Gill Hornby? Az írónő a The Guardian című lapnak mesélt pályájáról.
Guardian: Mennyire volt megterhelő úgy írni, hogy a férjed Robert Harris, a testvéred pedig Nick Hornby?
Gill: Rémisztő volt, és nem csak azért, mert tudtam, hogy állandóan össze fogják hasonlítani a regényemet Nick és Robert regényeivel. Korábban főleg újságírással foglalkoztam, felneveltem a gyerekeinket; húsz évig nagyon nyugodt életet éltem, és ez most hirtelen a feje tetejére állt. Az újságírás teljesen más, mint a regényírás, a regény te magad vagy.
Guardian: A Méhkas általános iskolás gyerekek anyukáiról szól, akik az iskola kapujában, a szülői értekezleteken, a közös szülinapi zsúrokon vetélkednek egymással. Meg kell kérdeznem, bár tudom, hogy négy gyermek anyukája vagy, hogy honnan jött a sztori ötlete?
Gill: Ez az ötlet, már nagyon régóta megvan a fejemben. A könyv a méhkirálynőkről, a klikkekről szól és arról, hogyan hatnak az emberre ezek a versengések. Méhkirálynők, mint a könyvben Bea, mindenhol vannak. Érdekes ez, mert ezek a klikkek kezdetben ártalmatlanok, de amint az egyik lány több hatalmat kap, máris kialakul a hierarchia. A méhkirálynő ereje egyre nő, és mire észbe kapunk rájövünk, hogy egy szörnyet hoztunk létre.
Guardian: Láttad ezt a hierarchiát mondjuk a lányaid életében is?
Gill: Két lányom van, Holly 22 éves, Matilda 16, és természetesen beleláttam a sulis, csajos harcaikba. Az, ahogyan a lányok szocializálódnak teljesen más, mint ahogyan a fiúk részei egy közösségnek. Van ennek sok pozitív oldala is. A lányok folyamatosan dumálnak: „Imádom ezt a felsőt” és „Hol voltál fodrásznál?”, szóval dicsérik és bíztatják is egymást. Meggyőződésem, hogy a brit sulik kaotikusak lennének a klikkek és a méhkirálynők nélkül, akik egy mintát állítanak a többi lány elé.
Guardian: Te méhkirálynő-típus vagy?
Gill: Nem, én inkább csendes, de kritikus megfigyelő vagyok. Ahhoz, hogy méhkirálynő légy egy nagy női csapatot kell irányítanod, amire én nem lennék képes. Közben hatással kell lenned a pasikra is, csajos estéket, ebédeket kell szervezned. Ezeknek a rituáléknak fontos íratlan szabályai vannak. Ez nem az én világom.
Guardian: Megírtad Jane Austen életrajzát gyerekkönyv formájában. Nagy hatással voltak rád Jane Austen regényei?
Gill: Óriási hatással. Jane Austen akarok lenni. Austen mondta, egyszer, hogy néhány vidéki család élete elég egy nagyregényhez, és nekem is ez a hitvallásom. A családom a legfontosabb dolog az életemben, az írásaimban pedig a legérdekesebb dolog, amit ábrázolhatok. Nem is tudom, hogy lehet úgy regényt írni, hogy hiányzik belőle a család. Az olyan szépirodalmi szövegeket, amelyekből hiányoznak az anyák, nem értem.
Guardian: Ki az abszolút kedvenc szerződ?
Gill: Anne Tyler, Dorothy Whipple és imádom a huszadik század elején alkotó írónőket.
Guardian: Valójában mindig is írónő szerettél volna lenni?
Gill: Igen, de nem hittem, hogy valaha az leszek. Nem gondoltam, hogy lesz hozzá elég önbizalmam, és hogy meglesz a megfelelő téma, amit kidolgozhatok. Illetve a családom már kitaposta az utat magának, Nick és Robert nem olyan későn érő típusok, mint én. Robert mindig bíztatott, hogy írjak, én meg mindig azt kérdeztem: „Miért? Csak azért, mert te írsz?” De nem adta fel, mindig mondogatta, hogy írnom kellene, aztán most, az ötvenes éveimben, amikor a gyerekeimnek már nem olyan intenzíven van rám szükségük, mint korábban, rájöttem, hogy van elég idő és tér ahhoz, hogy végre tényleg írhassak valamit. És volt is mondanivalóm, végre.
Guardian: Hogy fogadott a szakma? Mennyire volt nehéz kitörni a férjed és a testvéred árnyékából?
Gill: Mindketten nagyon sikeresek, féltem, hogy mi lesz, ha én meg belebukok ebbe a könyvbe, de szerencsére megnyertem az emberek figyelmét. Egyébként nem azonos a közönségünk. Én az emeleten írok csajokról, akik ebédelnek, a férjem meg egy szinttel lejjebb ír az ókori Rómáról.
Guardian: A témád viszont hasonló az öcséd, Nick témáihoz…
Gill: Igen, valamennyire, bár ő férfi nézőpontból mesél.
Guardian: Elfogadsz tőlük tanácsokat?
Gill: Először Robertnek mutattam meg a könyvet, akkor a regény egyharmada hiányzott még. Szinte semmin nem változtatott. Azt mondta, érzékeltessem az idő múlását az évszakok váltakozásával, ennyit tanácsolt. Nicknek akkor mutattam meg, amikor már elkészült a szöveg. Az idősebb lányom volt a legnagyobb kritikusom, ugyanis pont most helyezkedett el egy kiadónál. Caroline Wood, az ügynököm is rengeteget segített.
Guardian: Azt hallottam, úgy ismerted meg az ügynöködet, hogy a gyerekeitek ugyanabba az iskolába járnak.
Gill: Igen, ez igaz. A sors fintora.
Guardian: Miről fog szólni a következő könyved?
Gill: A szereplők ugyanazok lesznek, mint a Méhkasban, csak előreugrunk pár évet az időben. Megpróbálok majd több erotikát csempészni a szövegbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése