Nora Roberts: Sötét boszorkány (részlet)

2.

Sorcha megerősödött, és az ereje kitartott a következő két hétben. Cabhan továbbra is támadta, ármánykodott, tolakodott, lopakodott, de a nő távol tudta tartani.

A galagonya virágzott, a hóvirág is kidugta a fejét a földből, és a nap fénye már inkább tavaszi volt, nem téli.

Sorcha minden este nézte Daithit a tűzben. Ha tudott, beszélt hozzá, sőt azt is megkockáztatta, hogy elküldte neki a szellemét. Elhozta az illatát, a hangját, az érintését, az övét pedig otthagyta neki.

Így erősítette mindkettejüket.

Semmit sem mondott neki Cabhanról. A varázslatok az ő világához tartoztak. Daithi kardja, ökle, sőt még a harcos szíve sem tud legyőzni egy olyan varázslót, mint Cabhan. A ház jelentette a védelmét, amely már azelőtt az övé volt, hogy feleségül ment volna Daithihoz. A gyermekeiket is neki kellett megvédenie.

Mégis számolta már a napokat Bealtaine-ig, amikor végre meglátja a férjét hazafelé lovagolni.

A gyermekei sokat fejlődtek, és rengeteget tanultak. Egy belső hang sürgette, hogy mindent tanítson meg nekik, méghozzá a lehető leggyorsabban. Sorcha nem kérdezte ennek az okát, és nem kételkedett benne.

Órákat töltött az égő faggyú vagy a tűz fénye mellett, leírta a varázsigéit, a receptjeit, sőt még a gondolatait is. Ha meghallotta a farkas üvöltését vagy a szél zúgását, nem törődött vele.

Kétszer elhívták a kastélyba gyógyítani, és magával vitte a gyermekeit is, hogy játszanak a többi gyerekkel. Aztán maga mellett tartotta őket, hogy lássák, milyen tisztelet övezi a Sötét boszorkányt.

Mert ez a név, és minden, ami benne van, egy nap az örökségük lesz.

De valahányszor hazafelé tartottak, Sorchának szüksége volt egy varázsitalra, hogy visszaszerezze a gyógyításban elveszített erejét, amelyet a szükségben lévőknek adott.

Vágyakozott a férje után, és attól tartott, már sohasem szerzi vissza a régi erejét, mégis minden nap tanította a gyermekeit a mesterségére. Hátrébb állt, amikor Eamon magához hívta Roibeardot, aki már inkább a fiúé volt, mint az övé, de ezt rendjén valónak tartotta. Büszkén nézte, ahogy a kislánya Alastaron lovagol, olyan szilajul és magabiztosan ülve a nyeregben, mint bármelyik harcos.

És büszkeséggel vegyes szomorúsággal vette tudomásul, hogy Brannaugh gyakran járja az erdőt a hűséges Kathellel.

Sorcha tudta, hogy övék az ajándék, ugyanakkor a gyerekkorukat élik. Ezért gondoskodott zenéről, játékról, és amennyire lehetséges volt, igyekezett megőrizni a gyermeki ártatlanságukat.

Időnként látogatók jöttek. Egyesek amulettet vagy gyógyítókrémet akartak, mások választ kerestek a kérdéseikre, a szerelemben vagy a szerencsében reménykedtek. Segített azoknak, akiknek tudott, és elfogadta az ajándékukat. Közben állandóan az utat leste, pedig tudta, hogy a szerelme csak hetek múlva érkezik meg.

Egyszer elvitte a gyerekeket a folyóra, azzal a csónakkal, amelyet az apjuk épített még tavasszal, amikor könnyű szelek fújtak, és az égen több volt a kék szín, mint a szürke.

– Azt mondják, a boszorkányok nem tudnak átkelni a vízen – szólalt meg Eamon egy idő után.

– Ezt mondják? – Sorcha felnevetett, és a szél felé fordította az arcát. – Mégis itt vagyunk, nincs semmi bajunk, és a vízen haladunk.

– A kastélybeli Donal mondta ezt.

– Ha valaki mondja, attól még nem igaz.

– Eamon szárnyakat növesztett egy békára, hogy szórakoztassa Donalt. Olyan volt, mintha dicsekedne.

Eamon sötét pillantást vetett a húgára, és meg is csípte volna, ha az anyja nem figyeli.

– A repülő béka biztosan vicces látvány, de nem bölcs dolog szórakoztatásra használni a varázserődet.

– Csak gyakoroltam.

– Inkább azt gyakorold, hogyan fogjunk néhány halat vacsorára. Nem úgy – szólt Sorcha a fiára, aki a víz fölé emelte a kezét. – Nem mindig a varázslat a válasz. Vannak helyzetek, amikor varázslat nélkül is boldogulnunk kell. Sohasem szabad olyasmire pazarolni az ajándékot, amit elvégezhetsz az eszeddel, a kezeddel és egy kis erőfeszítéssel.

– Szeretek horgászni.

– Én nem. – Brannaugh unott arcot vágott, míg a kis csónak békésen siklott a folyón. – Az ember csak ül, és vár. Inkább vadásznék. Akkor az erdőben lehetek, és nyulat eszünk vacsorára.

– Azt holnap is megtehetjük. Ma este halat fogunk, ha az öcsédnek szerencséje van, és elég ügyes. És talán készítek hozzá burgonyás pitét.

Brannaugh átadta a horgászbotot a húgának, és a víz fölött magasodó kastély hatalmas kőfalaira nézett.

– Nem akartál ott élni, anya? Hallottam a nőket beszélgetni, és azt mondták, hogy szívesen látnának minket.

– Megvan a saját otthonunk, ami azelőtt csak egy kunyhó volt, mégis régebben áll a helyén, mint a kastély. Akkor is állt, amikor az O’Connor-klán uralkodott, még a Burke-ház előtt. Királyok és hercegek jönnek-mennek, de az otthon örök, kicsim.

– Tetszik, hogy olyan nagy és magas, de jobban szeretem az erdőnket. – A lány egy pillanatra az anyja karjára hajtotta a fejét. – A Burke-klán elvehette volna az otthonunkat?

– Megpróbálhatták volna, de bölcsek voltak, és tisztelték a varázserőt. Békén hagynak minket, és mi sem bántjuk őket.

– Ha mégis bántanának, apa legyőzné őket. És én is harcolnék ellenük. – A lány az anyjára emelte a tekintetét. – Dervla a kastélyban azt mondta, hogy Cabhant kitiltották.

– Ezt már eddig is tudtad.

– Igen. De Dervla szerint visszajön, és lefekszik a nőkkel. Suttog a fülükbe, és azt hiszik, hogy ő a törvényes férjük. De reggel megtudják, mi történt, és sírnak. Dervla azt mondta, hogy adtál a nőknek amuletteket, amivel távol tudják tartani, de… Az egyik konyhalányt a mocsárba csalta. Senki sem tudja, azóta hol van.

Sorcha tudta ezt, ahogy azt is, hogy a szolgálólányt sohasem fogják megtalálni.

– Játszik velük, és a gyengékre vadászik, mert belőlük él. Az ereje sötét és hideg, de a fény és a tűz mindig le fogja győzni.

– De mindig visszajön. Kaparászik az ablakokon és az ajtón.

– Nem tud belépni. – De a nő érezte, hogy végigfut a hátán a hideg.

Ekkor Eamon felkiáltott, megrántotta a botját, és a zsinór végén egy ezüstös hal fickándozott. A napfény megcsillant a pikkelyein.

– Szerencse és ügyesség – mondta Sorcha nevetve, és megragadta a halat.

– Én is akarok fogni egyet! – Teagan a víz fölé hajolt, mintha egy halat keresne, amit elkaphat.

– Reméljük, sikerül neked is, mert egynél többre van szükségünk, még akkor is, ha ez a hal ilyen szép nagy. Ügyes voltál, Eamon.

Még hármat fogtak, és Sorcha csak szeretetből használta a varázserejét, hogy segítsen a kislányának.

Amikor Sorcha hazafelé evezett, napfény szikrázott a vízen, lágy szellő simogatta az arcát, és a levegő megtelt a gyerekek vidám hangjával.

Szép és jó nap, gondolta. A tavasz már olyan közel jár, hogy szinte érezni lehet az ízét.

– Szaladj haza, Eamon, és pucold meg a halat. Brannaugh, főzd meg a krumplit, addig én kikötöm a csónakot.

– Én veled maradok. – Teagan megfogta az anyja kezét. – Segítek.

– Az jó lesz, mert még vizet is kell hoznunk a patakról.

– A halak szeretik, ha kifogják és megeszik őket?

– Nem mondhatom, hogy igen, de ez a sorsuk.

– Miért?

Miért? Sorcha kikötötte a csónakot, és eszébe jutott, hogy ez volt Teagan első szava.

– Ugyanaz az erő helyezte a halat a vízbe, amelyik képessé tett minket arra, hogy hálót és horgot készítsünk.

– De úszni biztosan jobban szeretnek, mint a tűzön sülni.

– Valószínűleg. Ezért hálásnak kell lennünk, amikor megesszük őket.

– Mi volna, ha nem fognánk ki, és nem ennénk meg őket?

– Akkor sokat éheznénk.

– A halak beszélnek a vízben?

– Nos, én még sohasem beszélgettem hallal. Tessék. – Sorcha összehúzta Teaganen a kabátot. – Kezd hűvösödni. – Felnézett, és látta, hogy a felhők eltakarják a napot. – Talán vihar lesz ma éjjel. Legjobb, ha hazamegyünk.

Amikor kiegyenesedett, észrevette, hogy köd árasztja el a környéket. Szürkén gomolygott, kígyóként kúszva végig a földön, és megfojtotta a fényt.

Nem vihar jön, állapította meg Sorcha. A veszély már ott volt.

Sorcha maga mögé lökte Teagant, amikor Cabhan felemelkedett a ködből.