Anna Todd: Miután összecsaptunk (részlet)

Első fejezet Tessa

– Tehát egy hónapnál tovább tartott – állapítom meg zokogva, miután Zed befejezi a történetét. Most már ismerem a fogadás minden részletét. Hányingerem van, és lehunyom a szemem, hogy egy kicsit jobban érezzem magam.

– Igen. Állandóan újabb kifogásokkal állt elő, több időt kért, és csökkentette a nyereménye összegét. Furcsa volt. Azt hittük, hogy azért viselkedik így, mert minden áron győzni akar, vagy be szeretne valamit bizonyítani magának. De most már értem. – Zed egy pillanatra elhallgat, és az arcomat fürkészi. – Állandóan erről beszélt. Amikor elhívtalak a moziba, teljesen kiborult. Miután hazavitt téged, nekem ugrott, és rám förmedt, hogy tartsam magam távol tőled. De én csak kinevettem, mert azt hittem, részeg.

– És mesélt nektek… A patakról? Meg a… többiről? – Visszatartott lélegzettel várom a választ, de Zed szánakozó pillantása mindent elárul. – Istenem… – A tenyerembe temetem az arcomat.

– Mindent elmesélt nekünk… Mindent… – teszi hozzá halk, együtt érző hangon.,

Nem szólalok meg, és kikapcsolom a telefonomat. Amióta elhagytam a bárt, folyamatosan rezeg. Hardinnak nincs joga hívogatnia.

– Hol van az új kollégiumod? – érdeklődik Zed, és csak most veszem észre, hogy a kampuszhoz értünk.

– Nem kollégiumban lakom. Hardin és én… – Alig tudom befejezni a mondatot. – Körülbelül egy hete sikerült rávennie, hogy közösen béreljünk egy lakást.

– Ez nem lehet igaz! – kiált fel Zed döbbent arccal.

– De igen. Ez egyszerűen… annyira… – Össze-vissza hebegek, mert nem találok szavakat Hardin kegyetlenségére.

– Nem tudtam, hogy ilyen messzire ment. Azt hittem, hogy miután láttuk a… tudod, a bizonyítékot, megint olyan lesz, mint régen, és minden este más lánnyal szórakozik. De aztán eltűnt. Szinte alig találkoztunk, kivéve, amikor felbukkant a kikötőben, és rá akarta beszélni Jace-t, hogy hallgasson a fogadásról. Egy halom pénz ígért neki, ha tartja a száját.

– Pénzt? – Hardin ennél mélyebbre már nem süllyedhet. Minden újabb részlet megismerése után szűkebbnek érzem Zed kocsiját, és alig kapok levegőt.

– Igen. Jace persze kinevette, és nem fogadta el, de megígérte, hogy hallgatni fog.

– De te nem? – kérdezem, mert eszembe jut Hardin sebes ökle, és Zed véraláfutásos arca.

– Nem egészen… Kijelentettem, hogy ha hamarosan nem meséli el neked, akkor én fogom. Persze ez nem tetszett neki – teszi hozzá Zed, és megtapogatja az arcát. – Ha ettől jobban érzed magad, akkor elárulom, hogy szerintem fontos vagy neki.

– Ez nem igaz. De ha így is van, már nem számít – jelentem ki, és az ablaknak támasztom a fejemet.

Minden csókról, minden érintésről beszámolt a barátainak. Mindent megosztott velük. Az együtt töltött meghitt pillanataink sem az enyémek többé, azokat is elveszítettem.

– Nincs kedved feljönni hozzám? Nem tolakodásból mondom, ne értsd félre. Csak elalhatsz a heverőn, amíg… amíg kitalálod, mit fogsz csinálni – javasolja.

– Nem. De köszönöm szépen. Használhatom a mobilodat? Fel kell hívnom Landont.

Zed a könyöklőben lévő telefonja felé int. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogyan alakultak volna a dolgok, ha a tábortűz után nem építem le Zedet Hardin kedvéért. Akkor nem követtem volna el ezeket a hibákat.

Landon a második csörgésre válaszol, és persze azonnal felajánlja, hogy menjek oda hozzájuk. Rá mindig lehet számítani, pedig még nem is meséltem el neki, miről van szó. Megadom Zednek Landonék címét, és az út hátralévő részében csendben ülünk egymás mellett.

– Hardin le fogja harapni a fejemet, hogy nem hozzá vittelek haza – szólal meg végül Zed.

– Más körülmények között elnézést kérnék, hogy ennyi feszültséget okoztam, de ti tehettek az egészről – vágom a fejéhez őszintén. Kicsit sajnálom Zedet, mert tudom, hogy sokkal jobb szándékai voltak, mint Hardinnak, de a sebeim még túl frissek, és képtelen vagyok más bajával foglalkozni.

– Tudom.

Nemsokára a ház elé érünk.

– Ha szükséged van valamire, nyugodtan hívj – ajánlkozik Zed. Bólintok, és kiszállok a kocsiból.

Látom a lélegzetemet a levegőben, de nem érzem a hideget. Nem érzek semmit.

Landon az egyetlen barátom, de Hardin apjának a házában lakik. Milyen vicces, gondolom szomorúan.

– Mindjárt itt a hóvihar. – Landon gyorsan bevezet a házba. – Hol a kocsid? – kérdezi csodálkozva, aztán összerezzen, mert belépek a fénybe. – Mi történt? Mit csinált veled?

Körülnézek a nappaliban, és nagyon remélem, hogy Ken meg Karen nincs a közelben.

– Egyértelmű, nem? – kérdezek vissza, és megtörlöm a szememet.

Landon magához von, és átkarol. Megint megtörlöm a szememet, de már nem zokogok. Teljesen kimerültem testileg-lelkileg, és nincs hozzá erőm.

Landon a kezembe nyom egy pohár vizet.

– Menj fel a szobádba!

Halványan elmosolyodom, de amikor a lépcső tetejére érek, valami furcsa ösztön Hardin ajtajához vonz. Ám még időben észbe kapok, és a fájdalom újult erővel hasít belém. Gyorsan elfordulok és a folyosó másik oldalán lévő szobába lépek. Eszembe jut az az éjszaka, amikor Hardin kiáltására ébredtem, és átrohantam hozzá. Gyámoltalanul leülök az ágyra az én szobámban, és fogalmam sincs, mi legyen a következő lépés.

Néhány perc múlva Landon bejön hozzám, és leül mellém. Látszik rajta, hogy nagyon aggódik értem, mégsem akar túl közel ülni hozzám, megtartja közöttünk a távolságot, így fejezve ki a tiszteletét. Landon mindig ilyen figyelmes.

– Akarsz beszélni róla? – kérdezi végül.

Bólintok. Mindenről beszámolok neki, pedig a sebek még frissek, és most talán még nagyobb fájdalmat okoz a részletek felidézése, mint az első alkalommal, amikor Zedtől hallottam őket. Mégis megkönnyebbüléssel tölt el, hogy elmesélhetem Landonnek, és jólesik, hogy van legalább egy ember, aki nem tudott a megaláztatásomról az egész idő alatt.

Landon merev arccal hallgatja végig a történetemet. Nem mutatja ki az érzelmeit, pedig szeretném tudni, mit gondol ezek után a mostohatestvéréről. Meg rólam. De nemsokára nyilvánvalóvá válik a véleménye, mert amint végzek, indulatosan felpattan az ágyról.

– Egyszerűen nem tudom elhinni! Mi az ördög ütött Hardinba? Én meg már azt hittem, hogy kezd… rendes lenni... Erre ilyen aljasságot művel! Hogy tehette ezt, pont veled? Miért tette tönkre az egyetlen esélyét egy normális életre?

Landon hirtelen felkapja a fejét.

Most már én is hallom a dübörgést a lépcsőn, mintha valaki lélekszakadva rohanna felfelé.

– Itt van – állapítjuk meg egyszerre, és megfordul a fejemben, hogy elrejtőzöm a szekrényben.

Landon komoly pillantást vet rám.

– Akarod látni?

Kétségbeesetten megrázom a fejem, mire Landon az ajtóhoz lép.

– Tessa! – hasít bele a levegőbe Hardin hangja.

Landon kinyújtja a karját, de Hardin beront az ajtón, elhalad mellette, és csak a szoba közepén áll meg. Én is felállok az ágyról. Landon nincs hozzászokva az ilyen jelenetekhez, és egy pillanatig döbbenten áll a helyén.

– Tessa, hála az égnek! Hála az égnek, hogy itt vagy. – Hardin felsóhajt, és beletúr a hajába.

A szívem megfájdul a látványától, ezért gyorsan elfordítom a fejem, és inkább a falat nézem.

– Tessa… Bébi… Kérlek, hallgass meg! Könyörgöm, csak…

Néma maradok, és elindulok felé. A szemében remény csillan, és kinyújtja a karját. Szó nélkül elhaladok mellette, és némi elégtétellel tölt el a kétségbeesett pillantása.

Nagyon helyes.

– Szólalj meg! – könyörög.

Megrázom a fejem, és Landon mellé lépek.

– Nem! Soha többé nem állok veled szóba! – kiáltok rá.

– Ezt nem gondolod komolyan – próbál győzködni, és közelebb lép hozzám.

– Tűnj el a szemem elől! – rivallok rá, amikor megragadja a karomat.

Landon közénk lép, és a mostohatestvére vállára teszi a kezét.

– Hardin, el kell menned.

Hardin összeszorítja az állát, és hol rám, hol Landonre néz.

– Landon, el kell tűnnöd az utamból – vág vissza fenyegető hangon.

De Landon nem mozdul. Ismerem Hardint, és tudom, min töri a fejét. Azt latolgatja, hogy mi történne, ha orrba vágná Landont előttem.

Végül úgy tűnik, elveti az ötletet, és inkább egy mély lélegzetet vesz.

– Kérlek… Adj nekünk egy percet! – mondja Landonnek, és látszik rajta, hogy igyekszik uralkodni magán.

Landon rám néz, és észreveszi a könyörgő tekintetemet.

– Tessa nem akar beszélni veled – közli Hardinnal.

– Ne akard megmondani nekem, hogy mit akar! – förmed rá Hardin, és ököllel belevág a falba. Az ütés erejétől behorpad a gipszkarton.

Hátraugrok, és megint sírni kezdek. Jaj, ne! Ne most! Némán fohászkodom magamban, hogy vissza tudjam fojtani az érzelmeimet.

– Menj el, Hardin! – kiált fel Landon. Ebben a pillanatban felbukkan az ajtóban Ken és Karen aggódó arca.

Jaj, istenem… Nem lett volna szabad idejönnöm.

– Mi az ördög folyik itt? – kérdezi Ken.

Senki sem válaszol. Karen együtt érző pillantást vet rám, Ken pedig megismétli a kérdését.

Hardin dühösen mered az apjára.

– Beszélni szeretnék Tessával, Landon pedig beleüti az orrát a dolgunkba!

Ken Landonre tekint, aztán rám.

– Mit csináltál, Hardin? – A hangja megváltozik, és már nem aggódó, hanem… Mérges? Nem tudom megállapítani.

– Semmit! A rohadt életbe! – Hardin ingerülten felemeli a kezét.

– Mindent elszúrt, és Tessának most nincs hova mennie – jelenti be Landon.

Szeretnék megszólalni, de fogalmam sincs, mit mondhatnék.

– De van hova mennie! Haza, velem… – tiltakozik Hardin.

– Hardin egész idő alatt csak játszadozott Tessával. Borzalmas dolgokat művelt vele! – fakad ki Landon, mire Karen halkan felkiált, és hozzám lép.

Úristen, mindjárt elsüllyedek! Még sosem éreztem magam ilyen csupasznak és védtelennek. Nem akartam, hogy Ken és Karen is megtudja… Persze most már mindegy, mert a mai este után úgysem akarnak többé látni.

– Szeretnél vele menni? – szegezi nekem a kérdést Ken, félbeszakítva a sötét gondolataimat.

Bátortalanul megrázom a fejem.

– Márpedig én nem megyek el nélküle! – csattan fel Hardin. Egy lépést tesz felém, de elhúzódom tőle.

– Szerintem most menj el, Hardin – szólal meg Ken. Csodálkozva nézek rá.

– Tessék? – Hardin arca vörös lesz, mint a főtt rák. Látszik rajta, hogy mindjárt szétveti az indulat. – Örülhetnél, hogy egyáltalán idejövök hozzád, és most van képed kirúgni?

– Nagyon örülök, hogy a kapcsolatunk sokat javult az utóbbi időben, fiam. De most menned kell.

Hardin megint felemeli a kezét. Ismerem ezt a mozdulatot: a tehetetlen düh jele.

– Ez teljes képtelenség! Kicsoda ő neked?

Ken hozzám fordul, aztán visszanéz a fiára.

– Akármit tettél vele, remélem, megérte miatta elveszíteni az egyetlen jó dolgot, ami az utóbbi időben történt veled – mondja végül, és lehajtja a fejét.

Nem tudom, hogy Ken szavai döbbentették meg, vagy a haragja eljutott egy pontra, amit már képtelen volt tovább elviselni, de Hardin elcsendesedik, még egyszer rám tekint, aztán kivonul a szobából. Mindnyájan csendben hallgatjuk, ahogy levonul a lépcsőn.

Amikor becsapódik a bejárati ajtó, zokogva Kenhez fordulok.

– Annyira sajnálom… Most elmegyek. Nem akartam, hogy ez történjen.

– Nyugodtan maradj, amíg csak szeretnél. Itt mindig szívesen látunk – nyugtat meg Ken, és Karennel együtt átölelnek.

– Nem akartam közétek állni – hebegek zavartan, mert borzalmasan érzem magam, hogy Ken miattam kirúgta a fiát a házból.

Karen megszorítja a kezemet, Ken pedig szomorú és fáradt pillantással néz rám.

– Tessa, nagyon szeretem Hardint, de mindketten tudjuk, hogy nélküled idáig sem jutottunk volna.

Második fejezet

Hosszasan állok a zuhany alatt, és hagyom, hogy a víz végigcsurogjon a testemen. Abban reménykedtem, hogy megtisztít és megnyugtat, de még a forró zuhany sem lazított el. Nem is tudom, mi enyhíthetné a bennem égő fájdalmat. Olyan végtelennek és állandónak tűnik. Mintha egy idegen organizmus, egy parazita kelt volna életre a testemben. Vagy egy lyuk tátongana bennem, ami egyre nő.

– Szörnyen sajnálom, hogy a fal beszakadt. Felajánlottam, hogy kifizetem a kárt, de Ken hallani sem akar róla – magyarázom Landonnek, miközben kifésülöm a nedves hajamat.

– Ne aggódj emiatt! Most van éppen elég bajod. – Landon együtt érző arccal megsimogatja a hátam.

– Fel sem tudom fogni, hogy így szétesett az életem… Hogyan jutottam el erre a pontra? – Magam elé bámulok, mert nem akarok a legjobb barátom szemébe nézni. – Három hónapja még mindennek volt értelme. Noah-val jártam, aki sosem tett volna ilyet velem. Közel álltam az anyámhoz, és határozott elképzeléseim voltak az életemről. És most nincs semmim. A szó szoros értelmében semmim. Nem is tudom, érdemes-e bemennem a kiadóba, mert Hardin biztosan ott is jelenetet fog csinálni, vagy ráveszi Christian Vance-t, hogy rúgjon ki. Hiszen megteheti. – Felkapok egy párnát az ágyról, és magamhoz szorítom. – Neki nem volt semmi vesztenivalója, de nekem igen. Hagytam, hogy mindent elvegyen tőlem. Előtte az életem olyan egyszerű és megtervezett volt. Most, miután vele találkoztam, már csak egy romhalmaz.

Landon riadtan néz rám.

– Tessa, nem adhatod fel az állásodat! Már így is éppen eleget elvett tőled. Ne hagyd, hogy ettől is megfosszon! Kérlek! – Landon szinte könyörög. – Most, hogy túl vagy rajta, azt csinálhatsz, amit akarsz… Mindent újrakezdhetsz.

Tudom, hogy igaza van, de nem olyan egyszerű a helyzet. Még minden Hardinhoz köt, és rá emlékeztet, még a festés is a kocsimon. Valahogy ő lett az életem összetartó ereje, és miután eltűnt belőle, úgy érzem, minden összeomlott.

Végül megadom magam, és halványan Landonre mosolygok.

– Most hagylak egy kicsit pihenni. – Már nyugodtabban néz rám, és biztatóan megölel.

– Szerinted vége lesz egyszer? – kérdezem tőle, amikor már az ajtónál jár.

– Tessék? – néz vissza rám.

– A fájdalomnak – suttogom.

– Nem tudom… De szerintem igen. Az idő begyógyítja a legtöbb sebet – válaszolja, és a pillantása biztató és aggódó egyszerre.

Nem tudom, hogy az idő meg fog-e gyógyítani, de azt tudom, hogy belepusztulok, ha nem múlik el ez a fájdalom.

Másnap reggel Landon tapintatosan, de határozottan kitessékel az ágyból, nehogy elkéssek a kiadóból. Hagyok egy üzenetet Kennek és Karennek, amelyben megköszönöm a kedvességüket, és elnézést kérek a lyuk miatt, amit Hardin ütött a falba. Vezetés közben Landon csendben marad, de néha megnyugtató mosollyal rám pillant. Később biztató szavakkal próbál felvidítani. Hiába minden, borzalmasan érzem magam.
Emlékek tolulnak fel bennem, amikor befordulunk a bár parkolójába. Hardin, ahogy a hóban térdel. Zed beszámolója a fogadásról. Gyorsan kinyitom a kocsimat, és beszállok, mert nagyon hideg van odakint. Meglátom magam a tükörben, és összerezzenek. A szemem karikás, vörös és dagadt a sok sírástól. Úgy nézek ki, mint egy zombi. Több sminkre lesz szükségem, mint gondoltam.
Bemegyek a Walmartba, mert ez az egyetlen bolt, ami ilyen korán nyitva van, és megveszek mindent, amivel bemázolhatom magam; így talán leplezhetem az érzéseimet. De nincs energiám a gondos sminkeléshez, ezért egyáltalán nem biztos, hogy jobban nézek ki, mire végzek.
Mindenesetre árulkodó jelnek tartom, hogy Kimberly ijedten felkiált, amikor meglát. Megpróbálok rámosolyogni, de felpattan a székéről, és megkerüli a recepciós pultot.
– Tessa! Jól vagy? – kérdezi ijedten.
– Ennyire rosszul nézek ki?
– Nem, dehogy – hazudja kedvesen. – Csak egy kicsit…
– Kimerültnek látszom? Mert tényleg hullafáradt vagyok. Sok a tanulnivaló – magyarázkodom.
Kimberly barátságosan rám mosolyog, de egész idő alatt érzem a pillantását a hátamon, miközben az irodámhoz megyek. Az órák gyötrelmes lassúsággal telnek. Dél körül Mr. Vance kopog az ajtómon.
– Jó napot, Tessa! – üdvözöl mosolyogva.
– Jó napot, Mr. Vance! – Megpróbálok én is mosolyt erőltetni az arcomra, nem sok sikerrel.
– Csak azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire meg vagyok elégedve az eddigi munkájával – közli velem, majd felnevet, és így folytatja: – Jobban és lelkiismeretesebben dolgozik, mint némelyik állandó alkalmazottam.
– Köszönöm. Ez nagyon sokat jelent nekem – hálálkodom, és egy belső hang azonnal emlékeztet, hogy ezt a munkát Hardinnak köszönhetem.
– És mivel ilyen remek munkaerőnek tartom, szeretném meghívni a hétvégi seattle-i konferenciára. Ezek az alkalmak néha elég unalmasak, de most az online és elektronikus könyvkiadásról lesz szó, a „jövő szelé”-ről, meg ilyenekről. Sok emberrel találkozhat, és tanulhat ezt-azt. Néhány hónap múlva nyitok egy irodát Seattle-ben, és nekem is beszélnem kell néhány emberrel. – Mr. Vance megint felnevet. – Nos, mi a válasza? Minden költséget állunk, és péntek délután indulnánk. Hardint is nagyon szívesen látom. Nem a konferenciára, hanem Seattle-ben – teszi hozzá somolyogva.
Ha tudná, mi történt a legutóbbi találkozásunk óta…
– Szívesen megyek. És nagyon köszönöm a meghívást! – Alig tudom leplezni az örömömet, hogy végre valami jó dolog is történik velem.
– Remek! Kimberly elmeséli a pontos részleteket, és elmagyarázza a költségtérítés rejtelmeit is… – Mr. Vance tovább beszél, de nekem elkalandozik a figyelmem.
Ez a konferencia kicsit enyhíti a fájdalmamat, és jó, hogy még messzebb leszek Hardintól. Ugyanakkor eszembe jut, hogy ő is Seattle-be akart vinni. Beszennyezte az életem minden területét, beleértve egész Washington államot. Úgy érzem, hogy az iroda egyre kisebb lesz, és elfogy belőle a levegő.
– Jól érzi magát? – kérdezi Mr. Vance, és aggódva ráncolja a homlokát.
– Igen, persze, csak… Ma még nem ettem, és keveset aludtam az éjjel – magyarázkodom.
– Akkor menjen haza, otthon is befejezheti, amit most csinál – javasolja.
– Jól vagyok…
– Nem, nem! Menjen csak haza! Megleszünk maga nélkül is – mosolyog rám, majd távozik.
Összeszedem a holmimat, és gyorsan belenézek a tükörbe, mielőtt kilépek a folyosóra. A látvány még mindig horrorisztikus. Éppen be akarok lépni a liftbe, amikor Kimberly utánam kiált.
– Hazamész? – kérdezi, mire bólintok. – Hardin rossz kedvében van, úgyhogy légy óvatos.
– Tessék? Honnan tudod?
– Éppen most küldött el melegebb éghajlatra, amiért nem kapcsoltalak. – A nő elmosolyodik. – Ez volt a tizedik hívása. De úgy gondoltam, ha beszélni akarsz vele, elér a mobilodon.
– Köszönöm. – Nagyon hálás vagyok Kimberlynek, hogy ilyen megértő. Ha meghallom Hardin hangját a telefonban, még gyorsabban nő a testemet pusztító lyuk.
Sikerül sírás nélkül eljutnom az autóig. A fájdalom sokkal elviselhetetlenebb, ha nincs semmi, ami elterelje a figyelmemet, és egyedül maradok a gondolataimmal meg az emlékeimmel. És amikor látom, hogy tizenöt nem fogadott hívásom és tíz olvasatlan üzenetem van Hardintól.
Összeszedem magam, hogy vezetni tudjak, és megteszem, amire egész délelőtt rettegve készültem: felhívom anyámat.
Az első csöngetésre felveszi.
– Halló!
– Anya… – szólok bele a telefonba, és a hangom olyan, mint egy elfojtott zokogás. Furcsa ezt beismernem magamnak, de most az anyám vigasztalására van szükségem.
– Mit csinált?
Mindenkinek ez az első kérdése. Ez is azt mutatja, mennyire nyilvánvaló volt, hogy Hardin veszélyt jelent rám nézve. Csak én voltam ostoba és tudatlan.
– Én… Hardin… – Képtelen vagyok kinyögni egy értelmes mondatot. – Hazamehetnék ma, csak egy napra? – kérdezem végül.
– Persze, Tessa. Akkor két óra múlva találkozunk – mondja, és leteszi a telefont.
Jobb, mint gondoltam, de nem olyan barátságos, mint reméltem. Bárcsak ő is olyan kedves és elfogadó lenne, mint Karen! Bárcsak képes lenne egy kicsit meglágyulni, és azt érezhetném, hogy akármi is történt, van egy vigasztaló és szerető anyám!
Az autópályára hajtok, és kikapcsolom a mobilomat, mielőtt valami ostobaságot csinálnék. Például elolvasom Hardin valamelyik üzenetét.


Harmadik fejezet

Ismerős úton haladok a gyerekkori otthonom felé, és a vezetés nem igényel különösebb koncentrációt. Mielőtt a szülővárosomba érek, a szó szoros értelmében ki akarok engedni magamból minden fájdalmat, ezért hangosan sikítozom az autóban, amíg megfájdul a torkom. Nehezebbnek bizonyul a dolog, mint gondoltam, mert igazából nem kiabálni van kedvem, hanem sírni, és eltűnni a föld színéről. Mindent megadnék, hogy visszaforgathassam az idő kerekét, addig a napig, amikor megérkezünk a kollégiumba. Megfogadnám az anyám tanácsát, és azonnal szobát cserélnék. Anya aggódott, hogy Steph rossz hatással lesz rám, és nem is sejtettük, hogy a goromba, göndör hajú fiú jelent majd veszélyt rám. Mert mindent elvesz tőlem, felforgatja az életemet, összetöri a lelkemet, és a barátai lába elé szórja a darabjait.
Egész idő alatt csak kétórányira voltam az otthonomtól, de a viharos események miatt sokkal nagyobbnak tűnt a távolság. Mióta elkezdtem az egyetemet, nem jártam otthon. Ha nem szakítok Noah-val, sokszor hazalátogattam volna. Az útra szegezem a tekintetemet, amikor elhaladok a háza előtt.
Megállok a kocsibejárón, és kiugrom az autóból. Az ajtóhoz érve elbizonytalanodom. Kopognom kéne? Furcsa lenne kopogni a saját otthonom ajtaján, de azt is kínosnak tartom, hogy csak úgy besétáljak. Ennyi minden megváltozott, amióta egyetemista lettem?
Végül úgy döntök, hogy kopogás nélkül benyitok, és anyámat a bőrkanapé mellett állva találom. Kifogástalan smink, csinos ruha, magas sarkú cipő. Minden olyan, mint volt: tiszta és tökéletesen rendezett. Csak az a különbség, hogy a ház most kisebbnek tűnik, miután sok időt töltöttem Kenéknél. Az anyám háza kívülről kicsi és jelentéktelen, de belül szépen van dekorálva. Anya mindig ügyelt arra, hogy a házasságában uralkodó káoszt virágokkal és tisztasággal ellensúlyozza. Apám távozása után is folytatta a ház csinosítgatását, mert, gondolom, addigra a szokásává vált. Meleg van a nappaliban, és az orromat megcsapja a fahéj illata. Anyám imádja az illatgyertyákat, és mindegyik helyiségben éget egyet. Leveszem a cipőmet az ajtóban, mert tudom, hogy nem örülne, ha összehavaznám a csillogó parkettát.
– Kérsz egy kis kávét, Theresa? – kérdezi, mielőtt megölel.
A kávéfüggőségemet az anyámtól örököltem, és ez a kapcsolat halvány mosolyt csal az arcomra.
– Igen, köszönöm.
Követem a konyhába, leülök a kis asztalhoz, és nem tudom, hogyan kezdjem a beszélgetést.
– Elmeséled, mi történt? – tér a lényegre anyám minden kertelés nélkül.
Nagy lélegzetet veszek, és iszom egy korty kávét, mielőtt belevágok.
– Hardinnal szakítottunk.
Anyám arcán nem látszik semmilyen érzelem.
– Miért?
– Kiderült, hogy nem az, akinek hittem – közlöm vele. Megmarkolom a forró kávésbögrét, hogy így enyhítsem a lelkemben égő fájdalmat, és felkészüljek az anyám válaszára.
– És szerinted ki volt?
– Valaki, aki szeret engem. – Igazából nem tudom, ezen kívül ki volt nekem Hardin, önálló személyként.
– És most úgy gondolod, hogy nem szeret?
– Tudom, hogy nem.
– Mitől vagy ennyire biztos ebben? – kérdezi hűvös hangon.
– Mert bíztam benne, de ő elárult, méghozzá nagyon csúnya módon. – Elhallgatom a részleteket, mert még most is meg akarom védeni Hardint az anyám lesújtó ítéletétől. Pedig tudom, hogy fordított helyzetben, Hardin nem lenne ilyen tapintatos.
– És nem gondolod, hogy át kellett volna gondolnod ennek a lehetőségét, mielőtt összeköltözöl vele?
– De igen, tudom. Nyugodtan vágd a fejemhez, milyen ostoba vagyok, és hogy te megmondtad előre – sóhajtom letörten.
– Tényleg megmondtam, és figyelmeztettelek. Egy nőnek távol kell tartania magát az ilyen fiúktól. Meg az olyan férfiaktól, mint az apád. Örülök, hogy vége, mielőtt igazából elkezdődött volna. Mindenki követ el hibákat, Tessa. – Anya kortyol egyet a kávéból, rózsaszín rúzsfoltot hagyva a bögrén. – De biztos vagyok benne, hogy meg fog bocsátani neked.
– Kicsoda?
– Hát Noah.
Ennyire nem érti meg, min megyek át? Most arra van szükségem, hogy beszéljen hozzám, és megvigasztaljon. Nem arra, hogy azonnal össze akarjon hozni Noah-val! Felpattanok az asztal mellől. Anyámra bámulok, aztán körülnézek a helyiségben. Ezt nem gondolhatja komolyan!
– Hardinnal nem jöttek össze a dolgok, de ez nem jelenti azt, hogy megint Noah-val fogok járni! – kiáltok fel magamból kikelve.
– Miért nem? Hálás lehetnél, hogy hajlandó adni neked még egy esélyt.
– Micsoda? Miért nem tudsz leállni? Most nem akarok senkivel sem lenni, főleg nem Noah-val. – Legszívesebben a hajamat tépném. Vagy az anyámét.
– Miért mondod azt, hogy főleg nem Noah-val? Hogy beszélhetsz így róla? Gyerekkorotok óta jó volt hozzád.
Felsóhajtok, és visszaülök a székre.
– Tudom, anya. Kedvelem Noah-t, de nem úgy.
– Azt sem tudod, miről beszélsz. – Anya feláll, és a mosogatóba önti a kávéját. – Nem minden a szerelemről szól, Tessa. Sokkal fontosabb az állandóság és a biztonság.
– Még csak tizennyolc éves vagyok – közlöm vele. Gondolni sem tudok arra, hogy csak a biztonság miatt legyek egy férfival, akit nem szeretek. Azt akarom, hogy én magam legyek biztos és szilárd. Szeretni akarok, és arra vágyom, hogy valaki szeressen.
– Majdnem tizenkilenc. És ha most nem vagy óvatos, akkor később senkinek sem fogsz kelleni. Igazítsd meg a sminkedet, mert Noah bármelyik percben ideérhet! – jelenti be anya, majd kisétál a konyhából.
Nincs se erőm, se kedvem a külsőmmel foglalkozni, de alig tizenöt perc múlva Noah valóban beállít. Amikor belép a kis konyhába, még megalázottabbnak érzem magam, pedig nem hittem volna, hogy ez lehetséges.
Barátságos mosollyal üdvözöl.
– Szia!
– Szia, Noah! – válaszolok.
Közelebb lép, én meg felállok, hogy megöleljem. A testéből meleg árad, és a pulóverének ugyanolyan kellemes az illata, mint régen.
– Az anyád felhívott – magyarázkodik.
– Tudom. – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Sajnálom, hogy mindig belekever téged. Nem tudom, mi a baja.
– Én tudom. Azt akarja, hogy boldog legyél – próbálja megvédeni az anyámat.
– Noah…
– Csak nem tudja, mi tesz téged boldoggá. Azt szeretné, ha én lennék, még akkor is, ha ez nem így van. – Noah kicsit megvonja a vállát.
– Sajnálom.
– Ne mentegetőzz, Tess! Csak látni akartam, hogy jól vagy – nyugtat meg, és megint megölel.
– Nem vagyok jól – ismerem be.
– Azt látom. Akarsz beszélni róla?
– Nem tudom… Biztosan nem bánod? – Nem szeretném megint megsérteni, és arról a fiúról beszélni vele, aki miatt elhagytam.
– Nem, dehogy – mondja, és tölt magának egy pohár vizet, majd leül velem szemben.
– Rendben… – Összeszedem magam, és mindent elmesélek neki. Persze a szexet nem részletezem, mert ez csak rám meg Hardinra tartozik.
Illetve ez így nem igaz, mert… De számomra akkor is intim a téma. Még most sem hiszem el, hogy Hardin mindenről beszámolt a barátainak… Ez a legrosszabb az egészben. Még annál is rosszabb, hogy megmutatta nekik a lepedőt. Azt hazudta, hogy szeret, aztán a barátai előtt mégis gúnyt űzött mindenből, ami köztünk történt.
– Tudtam, hogy bántani fog, de nem hittem volna, hogy ennyire – szólal meg végül Noah. Látszik rajta, hogy nagyon dühös. Furcsa ezt az érzelmet látni az arcán, mert általában nyugodt és összeszedett. – Túl jó vagy neki, Tessa. Ez egy nagyon aljas ember.
– Még most sem tudom felfogni, hogy ilyen ostoba voltam. Mindent feladtam érte. Az a legrosszabb érzés a világon, ha olyasvalakibe vagyunk szerelmesek, aki nem viszonozza az érzéseinket.
Noah felemeli a poharat, és forgatni kezdi a kezében.
– Mesélj róla! – szólal meg gyengéd hangon.
Legszívesebben fejbe vágnám magam, hogy ezt mondtam, és pont előtte. Kinyitom a számat, de megérzi, hogy mentegetőzni akarok, és a szavamba vág.
– Semmi baj. Rendben – nyugtat meg, és megsimogatja a kezemet.
Istenem, de jó lenne, ha Noah-t szeretném! Vele sokkal boldogabb lehetnék, és tudom, hogy sosem tenne olyat, mint Hardin.
Noah elmeséli, mi történt az életében, amióta nem találkoztunk. A washingtoni egyetem helyett San Franciscóba megy továbbtanulni, és ennek őszintén örülök. Legalább egy haszna volt annak, hogy így megbántottam: rávette magát, hogy elhagyja Washington államot. Noah lelkesen beszél Kaliforniáról, és amikor távozik, csodálkozva veszem észre, hogy már lement a nap. Anya végig a szobájában maradt, amíg Noah itt volt.
Kimegyek az udvarra, a melegházhoz, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem. Bekukkantok, és a saját tükörképem mögött meglátom a növényeket meg a virágokat. Szinte mindegyik kiszáradt és elpusztult. A kép illik a mostani hangulatomhoz.
Rengeteg tennivalóm és gondolkodnivalóm van. Ki kell találnom, hol fogok lakni, és valahogy el kell hoznom a holmimat Hardin lakásából. Megfordult a fejemben, hogy mindent otthagyok, de nem tehetem meg. Nincsenek ruháim, és a tankönyveimre is szükségem van.
A zsebembe nyúlok, előveszem a mobilomat, és bekapcsolom. Azonnal elárasztanak az üzenetek, és a hangposta ikonja is megjelenik a kijelzőn. Nem foglalkozom a hangüzenetekkel, csak az SMS-ek feladóit nézem végig, és Hardin irományait figyelmen kívül hagyom.
Rajta kívül csak Kimberly írt: Christian üzeni, hogy holnap maradj otthon, mert festik a földszintet, és azoknak is haza kell menniük délben, akik reggel bejönnek. Úgyhogy maradj otthon. Szólj, ha szükséged van valamire.
Nagy megkönnyebbüléssel tölt el, hogy holnap lesz egy szabadnapom. Imádom ezt az állást, de komolyan fontolgatom, hogy ki kéne iratkoznom az egyetemről. Sőt, talán Washingtonból is el kéne jönnöm. A kampusz nem elég nagy, hogy elkerüljem Hardint meg a barátait. Ott minden arra emlékeztetne, ami Hardinnal volt köztünk. Illetve csak én hittem, hogy volt valami…
Mire visszamegyek a házba, a kezem meg az arcom teljesen elgémberedett a hidegtől. Anyám a fotelban ül, és egy folyóiratot olvas.
– Itt maradhatok éjszakára? – kérdezem tőle.
Rám pillant.
– Igen. És majd holnap kitaláljuk, hogyan kerülhetsz vissza a kollégiumba – mondja, és folytatja az olvasást.
Látom, hogy ma már nem kapok tőle semmilyen biztatást, ezért felmegyek a szobámba. Minden úgy van, ahogy hagytam, az anyám semmit sem változtatott rajta. Nem mosom le a sminkemet, mielőtt lefekszem. Nehéz rávenni magam, hogy elaludjak, de egy idő után legyőz a kimerültség. Arról álmodom, amikor az életem sokkal jobb volt. Mielőtt találkoztam Hardinnal.
A telefonom megszólal az éjszaka közepén, és felébreszt, de nem veszem fel. Vajon Hardin tud aludni?
Másnap reggel munkába menet anyám csak annyit közöl velem, hogy felhívja a kollégiumot, és erősködni fog, hogy vegyenek vissza, de egy másik épületbe, ami jó messze van a régitől. Én is útra kelek, és először a kampuszra akarok menni, de aztán úgy döntök, hogy beugrom a lakásba, és az autópályát azon a kijáraton hagyom el, ami oda visz. Gyorsan vezetek, nehogy meggondoljam magam.
Az épülethez érve kétszer is ellenőrzöm a terepet. Miután meggyőződöm arról, hogy nincs a közelben, megállok, és a havas parkolón átvágva az ajtóhoz sietek. Mire az előtérbe érek, a farmerom alja csupa víz, és vacogok a hidegtől. Próbálok Hardinon kívül valami másra gondolni, de nem tudok.
Hardin nagyon utálhat, ha képes volt idáig elmenni azért, hogy tönkretegye az életemet, aztán beköltözzön velem egy lakásba, ami távol van minden ismerősömtől. Most bizonyára büszke magára, hogy ennyi fájdalmat okozott.
Előkotrom a kulcsokat, és mielőtt kinyitom az ajtót, hullámokban tör rám a fájdalom és az elkeseredés. Szinte ledönt a lábamról.
Mikor fog elmúlni? Vagy legalább enyhülni?
Bemegyek a hálószobába, kikapom a táskáimat a szekrényből, és belehajigálom a ruhákat, nem törődve azzal, hogy összegyűrődnek. Az éjjeliszekrényre nézek, és meglátok egy fényképtartót. A képen Hardinnal együtt mosolygunk, Ken esküvője előtt.
Kár, hogy az egész csak színjáték volt. Áthajolok az ágyon, felkapom a fényképtartót, és a padlóhoz vágom, ahol darabokra törik. De ennyi nem elég. Odaugrom, felveszem a fotót, és miszlikbe aprítom. Csak akkor jövök rá, hogy közben hangosan zokogok, amikor kifulladok, és levegő után kapkodok.
A tankönyveimet egy üres dobozba teszem, és Hardin könyvét, az Üvöltő szeleket is melléjük dobom. Neki nem fog hiányozni, én meg megérdemlem, azok után, amit elvett tőlem.
Fáj a torkom a sok sírástól, ezért kimegyek a konyhába, és iszom egy pohár vizet. Leülök az asztalhoz, és adok magamnak egy percet, mert le kell csillapodnom. Közben elképzelem, hogy milyen lenne, ha ez az egész nem történik meg, és nem várnának rám magányos napok. Hardin nemsokára megjön az óráiról. Rám mosolyog, és azt mondja, hogy szeret engem, és egész nap nagyon hiányoztam neki. Aztán a pultra ültet, és szenvedélyesen, szerelmesen megcsókol…
A zár kattanása zökkent ki a szánalmas ábrándozásomból, mire talpra ugrom. Hardin lép be a lakásba. Nem lát engem, mert a válla fölött hátrafelé néz.
Egy szűk fekete ruhát viselő, sötétbarna hajú nőre.
– Tehát ez a… – szólal meg Hardin, de elhallgat, amikor észreveszi a táskámat a padlón.
Dermedten állok a helyemen. Hardin pillantása végigsöpör a lakáson, és a szeme tágra nyílik a meglepetéstől, amikor meglát a konyhában.
– Tess? – kérdezi, mintha megfeledkezett volna a létezésemről.


Negyedik fejezet

Borzalmasan nézek ki. Egy buggyos farmer meg egy kinyúlt pulóver van rajtam. Az arcomon szétkenődött a tegnapi smink, a hajam csapzott. A Hardin mögött álló nőre nézek. Sötétbarna haja fénylik, mint a tükör, és lágy hullámokban omlik a hátára. Diszkrét, mégis tökéletes sminket visel, de az a nőtípus, akinek nincs is szüksége sminkre. Hát persze.
A helyzet annyira megalázó, hogy legszívesebben elsüllyednék. Úgy tűnik, Hardinnak eszébe jut, hogy nincs egyedül, mert mentegetőző pillantást vet a lányra.
Megpróbálom gyorsan letörölni a smink maradékát a szememről.
– Tessa, mit keresel itt? – kérdezi tőlem, majd az új csaja felé fordul. – Adnál nekünk egy percet?
A nő rám néz, bólint, és visszamegy a folyosóra.
– El sem tudom hinni, hogy itt vagy! – hadarja Hardin a konyhába lépve, közben kibújik a dzsekijéből. A fehér póló felcsúszik a derekán, és egy pillanatra meglátom a napbarnított, tetovált felsőtestét. Nem tudom levenni a szemem a hasán lévő, kiszáradt fát ábrázoló képről. Annyira szeretném megérinteni! Ez a kedvenc tetkóm rajta. Csak most veszem észre a hasonlóságot közte meg a fa között. Mindketten magányosak, de a fának legalább van reménye arra, hogy újra kivirágzik. Hardinnak viszont nincs.
– Én… Éppen menni készültem – nyögöm ki nagy nehezen. Istenem, milyen jól néz ki! Annyira szép… Egy szép tévedés.
– Kérlek, hadd magyarázzam meg! – rimánkodik, és észreveszem, hogy neki még sötétebb karikák vannak a szeme alatt, mint nekem.
– Nem. – A táskáim után nyúlok, de Hardin mindkettőt kikapja a kezemből, és visszadobja a padlóra.
– Csak két percet kérek, Tessa.
Nekem már két perc is túl sok idő, ha azt Hardinnal kell töltenem, de tudom, hogy el kell viselnem a jelenlétét. Ez az ára annak, hogy továbbléphessek az életemmel. Felsóhajtok, leülök, és igyekszem közömbös arcot vágni. Hardin meglepődik, de gyorsan leül velem szemben.
– Látom, hamar továbbléptél – jegyzem meg halkan, és állammal az ajtó felé intek.
– Tessék? – értetlenkedik Hardin, aztán eszébe jut a barna nőcske. – Velem dolgozik. Lent vár a férje a kisbabájukkal. Új helyet keresnek, és látni akarta a mi… A lakást.
– Elköltözöl? – érdeklődöm.
– Nem, ha te is itt maradsz. De nélküled nincs értelme itt laknom.
Kicsit megkönnyebbülök, de egy belső hang hamar kijózanít. Lehet, hogy ezzel a nővel nem fekszik le, de nemsokára úgyis az ágyába visz valakit. Elszomorít, hogy Hardin kiköltözik, pedig nem leszek itt, amikor ez megtörténik.
– Azt hiszed, idehoznék valakit a lakásunkba? Még csak két nap telt el… Ilyennek tartasz?
Felháborít a szemtelensége.
– Igen! Azok után… Csodálkozol?
Fájdalmas kifejezés jelenik meg az arcán, és nagyot sóhajt.
– Hol aludtál tegnap este? Elmentem apámhoz, de nem voltál ott.
– Az anyámnál.
– Értem. – Hardin a kezét nézegeti. – Kibékültetek?
Felháborodottan bámulok rá. Honnan veszi a bátorságot, hogy a családomról kérdezősködjön?
– Ehhez már nincs semmi közöd.
Hardin felém akar nyúlni, de a keze megáll a levegőben.
– Nagyon hiányzol, Tessa.
Egy pillanatra eláll a lélegzetem, de eszembe jut, milyen ügyesen csűri-csavarja a dolgokat, és elfordítom a fejem.
– El tudom képzelni...
Nem fogok még egyszer összeomolni előtte, és elárulni a gyengeségemet.
– De igen, Tessa! Tudom, hogy nagyon eltoltam… De szeretlek téged. Szükségem van rád.
– Hagyd abba, Hardin! Ne pazarold az idődet és az energiádat, mert többé nem fogsz bolondot csinálni belőlem. Megkaptad, amit akartál, úgyhogy most már leállhatsz.
– De nem tudok. – A kezem felé nyúl, de elrántom tőle. – Szeretlek. Kérlek, adj esélyt, hogy mindent jóvá tegyek! Szükségem van rád, Tessa. Neked is szükséged van rám…
– Nem, ez nem igaz. Jól megvoltam, mielőtt beléptél az életembe.
– De nem voltál boldog! – erősködik.
– Boldog? – kiáltok fel gúnyosan. – Szerinted most boldog vagyok? – Hihetetlen! Képes azt állítani, hogy boldoggá tett?
Pedig tényleg boldog voltam mellette, gondolom szomorúan. Egy darabig.
– Nem hiszed el, hogy szeretlek? Az nem lehet!
– Tudom, hogy nem szeretsz, és számodra ez az egész csak egy játék volt. Én tényleg beléd szerettem, de te csak kihasználtál.
Hardin szeme könnybe lábad.
– Kérlek… Hadd bizonyítsam be, hogy szeretlek. Mindent megteszek, Tessa. Bármit.
– Már eleget bizonyítottál, Hardin. Csak azért ülök most itt veled, mert tartozom magamnak ezzel, mielőtt továbblépek.
– Nem akarom, hogy továbblépj!
Türelmetlenül felsóhajtok.
– Most nem arról van szó, hogy te mit akarsz, hanem arról, hogy mennyire megbántottál.
– Azt mondtad, sohasem fogsz elhagyni… – Hardin hangja szokatlanul halk és gyenge.
Nem bírom, amikor így viselkedik. Gyűlölöm, hogy hatással van rám a fájdalma, és elveszítem tőle a józanságomat.
– Azt mondtam, nem hagylak el, ha nem adsz rá okot. De sajnos, okot adtál.
Most értem csak meg, miért aggódott mindig, hogy elhagyom. Azt hittem, attól fél, hogy túl jó vagyok hozzá, de tévedtem. Nagyot tévedtem. Tudta, hogy ha kiderül az aljassága, faképnél hagyom, és elmenekülök tőle. Most is futnom kéne. Mindig mentegettem magam előtt, és a gyerekkori megpróbáltatásaival magyaráztam a viselkedését. Most már kezdek gyanakodni, hogy ezt is csak kitalálta. Minden hazugság volt.
– Nem tudom tovább folytatni. Megbíztam benned, Hardin. Minden porcikámmal bíztam benned, szerettelek, de te egész idő alatt aljas módon kihasználtál. Van fogalmad róla, milyen érzés ez? Milyen lehetett rádöbbenni, hogy a hátam mögött mindenki kinevetett és kigúnyolt, beleértve azt a személyt is, akiben feltétel nélkül megbíztam?
– Tudom, Tessa, tudom. És megint csak azt mondom, hogy nagyon sajnálom. Fogalmam sincs, mi ütött belém, amikor felvetettem azt a fogadást. Azt hittem, könnyű lesz… – magyarázza remegő kézzel. – Azt hittem, hogy lefekszel velem, aztán annyi… vége van. De te olyan… akaratos és különleges voltál… Egy idő után azon kaptam magam, hogy csak te jársz a fejemben. A szobámban üldögéltem, és azon törtem az agyam, hogyan találkozhatnék veled megint, még akkor is, ha csak veszekedtünk. A pataknál töltött délután másnapján már tudtam, hogy nem a fogadás miatt csinálom, de nem akartam beismerni magamnak. Aggódtam a hírnevem miatt… Tudom, hogy ez nagyon béna mentség, de megpróbálok őszinte lenni. Amikor a többieknek elmeséltem, hogy miket csináltunk, nem az igazat mondtam. Ezt nem tudtam volna megtenni veled, már az elején sem. Kitaláltam mindenfélét, ami nem is történt meg… És elhitték.
Néhány könnycsepp végiggördül az arcomon, és Hardin odanyúl, hogy letörölje őket. Nem vagyok elég gyors, hogy elrántsam a fejem, és az érintése égeti a bőrömet. Össze kell szednem minden akaraterőmet, hogy ne szorítsam az arcomat a tenyeréhez.
– Annyira rossz így látni téged – suttogja. Szorosan lehunyom a szemem, és pislogok néhányat, mert nem akarok pityeregni. Hardin közben folytatja a magyarázkodást: – Esküszöm, elkezdtem mesélni Nate-nek meg Logannek a patakról, de aztán azon kaptam magam, hogy ingerült, sőt féltékeny leszek, ha arra gondolok, hogy megtudják, mit csináltam veled, és mit éreztél… Ezért azt mondtam, hogy egyszerűen csak rávettelek egy… Szóval kitaláltam valamit.
Tudom, hogy a hazugsága nem jobb, mintha elmondta volna a barátainak az igazat, de valami miatt mégis megkönnyebbülök egy kicsit. Jó, hogy csak mi ketten tudjuk, mi történt köztünk, és senki más nem ismeri az intim részleteket.
De így is éppen elég rossz, ráadásul valószínűleg most is hazudik. Már sosem bízhatok meg benne. Mégis hajlandó lennék hinni neki? Meg vagyok őrülve?
– Még ha hinnék is neked, akkor sem tudok megbocsátani – jelentem ki, és felszegem a fejem. Hardin a tenyerébe temeti az arcát.
– Nem szeretsz? – kérdezi, az ujjai között nézve rám.
– De igen. – A vallomástól jelentőségteljes csend támad a helyiségben. Hardin leereszti a kezét, és a pillantása láttán azonnal megbánom, amit mondtam. Pedig igaz. Szeretem őt, túlságosan is.
– Akkor miért nem tudsz megbocsátani?
– Mert megbocsáthatatlan, amit tettél, és nem csak a hazugságaid miatt. Elvetted a szüzességem, hogy megnyerj egy fogadást, aztán a véremet mutogattad a barátaidnak. Van ember a földön, aki ezt meg tudná bocsátani?
Hardin az ölébe ejti a kezét, és a szemében teljes kétségbeesés tükröződik.
– Azért vettem el a szüzességedet, mert szeretlek! – jelenti ki, mire határozottan megrázom a fejem. – Már azt sem tudom, ki vagyok nélküled – teszi hozzá halkabban.
Elfordítom a fejem.
– Amúgy sem működött volna a dolog, ezt mindketten tudjuk – vágom a fejéhez, de csak azért, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Nehéz itt ülnöm, és néznem, ahogy szenved, de a látvány valamelyest csökkenti az én fájdalmamat. Egy nagyon kicsit.
– Miért ne működne? Nagyon jók vagyunk…
– Minden, ami köztünk volt, egy hazugságon alapult, Hardin. – A fájdalmas arca láttán magabiztosabb leszek, ezért még hozzáteszem: – Egyébként pedig nézz magadra, és nézz rám. – Ezt nem gondolom komolyan, de megérdemli, hogy a legnagyobb félelmét fordítsam ellene, még akkor is, ha nem esik jól a kegyetlenkedés. Mindig aggódott, hogyan festünk egymás mellett, és azt mondogatta, hogy túl jó vagyok neki. Most az arcába vágtam.
– Ez az egész Noah miatt van, ugye? Találkoztál vele? – Tátva marad a szám a pimaszságától. A szemében könnyek csillognak, és nem győzöm emlékeztetni magam, hogy mit művelt velem. Mindent tönkretett.
– Igen, de ennek semmi köze Noah-hoz. Tudod, mi a te bajod, Hardin? Azt hiszed, bármit megtehetsz az emberekkel. Nem törődsz a következményekkel, aztán elvárod, hogy mindenki jó képet vágjon hozzá! – kiáltom felháborodottan, és felállok az asztaltól.
– Nem, ez nem igaz, Tessa! – tiltakozik, de csak megcsóválom a fejem. Erre elcsendesedik, és ő is feláll. Kibámul az ablakon, aztán visszanéz rám. – Rendben, lehet, hogy így van. De tényleg szeretlek, és fontos vagy nekem.
– Erre akkor kellett volna gondolnod, mielőtt eldicsekedsz a barátaidnak a hódításodról – közlöm hűvös hangon.
– A hódításomról? Ezt most komolyan mondod? Te nem egy hódítás vagy nekem, hanem… Te vagy a mindenem! Te vagy minden lélegzetvételem, a fájdalmam, a szívem, az életem! – Hardin közelebb lép hozzám. Milyen szomorú, hogy ezeket a megható szavakat most mondja nekem, amikor már késő. Ráadásul kiabálva.
– Már túl késő! – vágok vissza dühösen. – Azt hiszed, hogy…
Hardin hirtelen megragadja a tarkómat, magához von, és megcsókol. Az ajka ismerős érintésétől elgyengül a térdem, és majdnem összecsuklok. A nyelvem ösztönösen válaszol a csókra, mielőtt az agyam felfogja, hogy mi történik. Hardin megkönnyebbülten felnyög, de megpróbálom ellökni magamtól. Elkapja a csuklómat, és a melléhez szorítja, miközben folytatja a csókot. Tovább vergődök, hogy kiszabaduljak a szorításából, de a szám közben együtt mozog az ő szájával. Hardin a másik kezével is megfogja a fejemet, hogy még mélyebben tudjon csókolni. A kínzó fájdalom szűnni kezd a szívemben, és ellazulok a karjában. Tudom, hogy ez helytelen, mégis olyan jó…
De nagyon helytelen.
Elhúzódom tőle, és amikor megpróbál újra megcsókolni, elfordítom a fejem.
– Nem! – jelentem ki határozottan.
Hardin könyörgő szemmel néz rám.
– Kérlek…
– Nem, Hardin. Mennem kell.
Elengedi a kezemet.
– Hová?
– Még nem tudom. Az anyám megpróbálja elintézni, hogy vegyenek vissza a kollégiumba.
– Nem… Nem… – Hardin kétségbeesetten rázza a fejét. – Itt laksz, nem kell visszamenned a kollégiumba. – Beletúr a hajába, majd így folytatja: – Ha valakinek el kéne innen mennie, az én vagyok. Maradj itt, kérlek, hogy tudjam, hol vagy.
– Nem kell tudnod, hol vagyok, Hardin.
– Maradj itt! – erősködik.
Ha teljesen őszinte vagyok, be kell ismernem, hogy tényleg itt szeretnék maradni vele. Legszívesebben elmondanám neki, hogy mindennél jobban szeretem, de nem tehetem. Nem hagyom, hogy megint behúzzon a csőbe. Nem leszek többé olyan lány, aki hagyja, hogy a fiúk szívassák, és kényükre-kedvükre játszadozzanak vele.
Felemelem a két táskát, és tudom, mit kell mondanom, hogy ne kövessen.
– Noah és az anyám vár rám, úgyhogy mennem kell – hazudom neki, és kisétálok az ajtón.
Nem jön utánam, én meg nem nézek hátra, mert nem akarom látni a fájdalmát.

Megrendelem