Naomi Bowes gyermekkorában egy éjjel titokban apja nyomába szegődik, és azon az éjszakán az ártatlanság számára örökre elvész. Iszonyú dolgokat fed fel azáltal, hogy kiszabadít egy erdei veremben fogva tartott lányt, ezzel hírhedtté téve apját, aki a borzalmas bűnöket elkövette.
RÉSZLET
Első fejezet
1998. augusztus 29.
Fogalma sem volt, mitől riadt fel, és nem is jött rá soha, akárhányszor élte is át újra azt az éjszakát, bármerre hajszolta-űzte is rémálma.
A nyári hőségben a párás levegő olyan volt, mint valami izzadság és zöld növények szagát árasztó, bugyogó, forró leves. A szekrényen zümmögő ventilátor meg-megkavarta ugyan, de a kislány mintha fazékfedő alól kipöfögő gőzben próbált volna aludni.
Hozzászokott ahhoz, hogy ne takarózzon be, hanem az átlucskosodott ágynemű tetején nyújtózzon el, hogy szélesre tárja az ablakot, amin át beáradt a kabócák kérlelhetetlen kórusa… és hogy abban reménykedjen, hátha valami enyhe szellő mégiscsak átverekszi magát a nyomasztó fülledtségen.
Naomi nem a meleg miatt ébredt, és nem is a távolban készülő vihar halk mennydörgése verte fel. Egyetlen pillanat alatt riadt fel álmából, mintha valaki felrázta volna, vagy a fülébe kiáltotta volna a nevét.
Felült az ágyában és hunyorogva a sötétségbe meredt, de csak a ventilátor zaját, a kabócák ciripelését és egy bagoly lustán elnyújtott, ismétlődő huhogását hallotta. Csupa nyári nesz – mindet éppoly jól ismerte, mint a tulajdon hangját, ezért igazán nem tudta mire vélni, hogy a torka olyan furán elszorult.
Már teljesen éber volt, és úgy érezte, mintha egész testét végtelenül hosszú, forró vízbe mártott gézcsíkba bugyolálták volna. De jó lett volna, ha már itt a hajnal, és mielőtt a többiek felkelnek, még kiosonhatna a patakhoz, hogy a vizében kicsit lehűtse magát.
A házimunka az első, ez volt a szabály. De amikor olyan meleg van… úgy érezte, ha lépni akarna egyet előre, ahhoz a felhevült levegőt úgy kellene szétválasztani maga előtt, mintha függöny lenne. Emellett szombat van (vagyis reggel az lesz), és anyu szombatonként néha lazít a szabályokon… ha apunak éppen nem rossz a kedve.
Ekkor hallotta meg a mennydörgést. Felélénkülve mászott le az ágyról, hogy az ablakhoz szaladhasson. Imádta a vihart, ami suhogva kavarog a fák között, és a villámok hasogatta eget különös, kísérteties színűvé varázsolja.
A vihar talán esőt, szelet hoz és lehűti a levegőt. Talán.
Letérdelt a padlóra, hogy felkönyökölhessen az ablakpárkányra, és a hőség meg a felhők miatt fátyolba burkolózó holdat bámulhassa.
Talán…
Annyira vágyott erre a viharra… Két nap múlva lesz a tizenkettedik születésnapja – de még mindig hitt a kívánságokban. Egy jó nagy vihart szeretne, döntötte el magában, elágazó villámokkal és ágyúdörejre emlékeztető mennydörgéssel.
És rengeteg, bőven ömlő esővel.
Lehunyta a szemét, felemelte a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Aztán Sabrinát, a tiniboszorkányt ábrázoló pólójában a kezére hajtotta a fejét és kibámult a sötétbe.
Újra csak azt kívánta, bár lenne már reggel, és mivel a kívánság nem kerül semmibe, egyúttal azt is szerette volna, ha rögtön a születésnapja reggele jön el. Annyira, de annyira jó lett volna egy új bicikli, és ennek többször hangot is adott.
Csak térdelt ott a reggel után sóvárogva. Magas, esetlen kislány volt, akinek még a melle sem domborodott… pedig ezt minden áldott nap ellenőrizte. A hőségtől a nyakára tapadt a haja. Ingerülten ellökte a tarkójáról, hogy inkább a vállára lógjon le. Szerette volna levágatni… olyan igazán rövidre, mint amilyen a manónak volt abban a mesekönyvben, amit a nagyszüleitől kapott… még azelőtt, hogy eltiltották volna tőlük.
De apu szerint a lányoknak legyen hosszú haja, a fiúknak pedig rövid. Ezért az öccsének katonásra nyírt frizurát csináltak Vick borbélyműhelyében, Naomi pedig mindössze annyit tehetett, hogy szőkés fürtjeit lófarokba fogta össze.
Véleménye szerint egyébként Mason szörnyen el lett kényeztetve, mivel ő volt a fiú. Születésnapjára nemcsak kosárlabdagyűrűt kapott, de mellé palánkot is, meg egy profi Wilson labdát. Neki szabad volt az ifiligában baseballozni. Apu szabályai szerint ilyesmivel csak fiúk foglalkozhatnak (Mason nem hagyta, hogy a nővére erről megfeledkezzen), és mivel huszonhárom hónappal fiatalabb volt (erre pedig Naomi emlékeztette állandóan az öccsét), nem kapott annyi ház körüli feladatot sem.
Az egész nem volt igazságos, de ezt szóba hozni azzal járt, hogy büntetésből még több házimunkát csaptak a nyakába, sőt néha a tévénézés jogát is megvonták tőle.
Emellett persze az is igaz volt, hogy Naomit mindez cseppet sem érdekelte volna, amennyiben megkapja azt az új biciklit.
Valami halványan megvillant – csak egy távoli villám az égbolt alján. Meglesz, jelentette ki magában. Meglesz a vágyott vihar, és hűvöset, esőt hoz magával. Ha pedig egyre csak esik, esik és esik, akkor nem kell kimennie a kertbe gazolni sem.
A gondolat olyan izgalommal töltötte el, hogy kis híján észre sem vette a következő villanást.
Csakhogy ezúttal nem villám volt, hanem egy zseblámpa fénye.
A kislány először azt hitte, hogy valaki a ház körül mászkál, és talán megpróbál hozzájuk betörni. Már fel is állt, hogy az apjáért fusson.
Aztán rájött, hogy az apja jár odakint, és elemlámpája fényénél biztos, fürge léptekkel a fák felé tart.
Talán a patakhoz indul, hogy lehűtse magát. Tán csak nem haragudna meg rá, ha utánamenne? Ha jókedvében találja, akár még nevethet is egyet az egészen…
Naomi nem sokat töprengett, felkapta a gumipapucsát, zsebre vágta apró elemlámpáját, és fürgén, mint valami kisegér, már ki is surrant a szobából.
Tudta, melyik lépcsőfokok nyikorognak – ezzel mindannyian tisztában voltak –, és szokás szerint kerülte őket. Apu nem szerette, ha lefekvés után ő vagy Mason még leosont inni valamit.
Csak akkor bújt bele a papucsába, amikor odaért a hátsó ajtóhoz, amit épp csak résnyire nyitott ki – nehogy megnyikorduljon –, úgy osont ki rajta.
Már azt hitte, elvesztette szem elől a zseblámpa pászmáját, de aztán újra meglátta és nekiiramodott. Úgy döntött, azért a biztonság kedvéért hátramarad, amíg nem sikerül kiderítenie, milyen hangulatban lehet az apja.
A férfi azonban elkanyarodott a patak keskeny szalagjától, és a zsebkendőnyi földjüket szegélyező erdő felé indult.
Hová mehet? Naomit egyre tovább űzte a kíváncsiság és a már-már szédítő érzés, hogy éjnek idején kiosonhat az erdőbe. A mennydörgés, az eget megvilágító villámok csak még izgalmasabbá tették a kalandot.
Nem félt, pedig ilyen messzire még sosem merészkedett az erdőben. Ez tilos volt nekik. Ha rajtakapják, az anyja elfenekeli – úgyhogy nem kaphatják el.
Apja fürgén, magabiztosan lépkedett, látszott rajta, pontosan tudja, hová igyekszik. Naomi hallotta, ahogy bakancsa alatt megzörren a keskeny ösvényt borító avar, ezért nagyobb távolságot tartott. Nem szabad, hogy apja is meghallja az ő lépteit.
Összerezzent, mert valami felrikoltott a közelben. Aztán szájára tapasztotta a tenyerét, hogy elfojtsa feltörő kuncogását. Csak egy öreg bagoly vadászik a környéken.
A felhők tovasodródtak az égen és eltakarták a holdat. A kislány majdnem felbukott, amikor beverte egy jókora kőbe nagylábujját, amit a gumipapucs egyáltalán nem védett. Megint csak a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy elnyomja kikívánkozó fájdalmas szisszenését.
Az apja hirtelen megtorpant, mire Naomi szíve vadul kalapálni kezdett. Szoborrá dermedt, levegőt is alig mert venni. Most először merült fel benne, mit is tenne, ha a férfi megfordulna és elindulna felé. Nem futhat el, morfondírozott, mert azt biztosan meghallaná. Talán sikerülne lelopakodnia az ösvényről és elrejtőzni a bokrok között. Aztán erősen reménykedni abban, hogy nincs a közelben egyetlen szundikáló kígyó sem.
Apja már folytatta útját, de a kislány csak állt ott, és arról győzködte magát, hogy jobb lenne visszamennie, mielőtt komoly bajba kerül. A zseblámpa fénye azonban mágnesként vonzotta magához.
A fénycsóva mintha megrezdült és lefelé irányult volna. Hallotta, ahogy kellemetlen zajjal megreccsen valami, nagyot rázkódik, majd megnyikordul, mint a házuk hátsó ajtaja.
Aztán a fény teljesen eltűnt.
Naomi ott állt a sötétségbe burkolózó erdő mélyén, kapkodva vette a levegőt, és bár az éjszaka továbbra is forró és fülledt volt, borsózni kezdett a bőre. Tett egy lépést hátra, még egyet, aztán a hatalmába kerítette a vágy, hogy elrohanjon.
Újra elszorult a torka, de annyira, hogy nyelni is alig tudott. A sötétség… az áthatolhatatlan sötét mintha a testére tekeredett volna… túlságosan is szorosan, fojtogatón.
Szaladj haza, fuss. Bújj vissza az ágyba, hunyd le a szemed. A fejében megszólaló hang éppoly élesen és vékonyan csengett, mint a kabócák neszezése.
– Gyáva kukac – suttogta, és átölelte magát, hogy bátorságot merítsen. – Ne légy már ilyen gyáva kukac.
Lassan, már-már tapogatózva lépett előre. A felhők elúsztak, így egy vékony holdsugár fénye valami romos épület körvonalait világította meg.
Mint valami régi kunyhó, futott át a fején. Ami leégett, úgyhogy mostanra csak az alapja maradt meg itt-ott, meg egy rozzant kémény.
Iménti riadalma szertefoszlott, mivel megragadták az érdeklődését a látvány szürke árnyalatai, formái, ahogy a gyér holdfény a megperzselődött téglákra és a megfeketedett fára vetült.
Újra csak azt kívánta, bár lenne már itt a reggel, hogy alaposan feltérképezhesse a környéket. Ha napközben visszaosonhatna ide, akkor ez az ő helye lehetne. Idehozhatná a könyveit, hogy olvasgathasson… akkor az öccse nem nyaggatná folyton. Ő meg elüldögélhetne és rajzolhatna… vagy ücsöröghetne és álmodozhatna…
Valaki egyszer ebben a házban is lakott, szóval talán még kísértetek is vannak. A gondolat eléggé feldobta. Annyira szeretett volna kísértetet látni.
No de hová tűnt az apja?
Eszébe jutott a recsegő-rázkódó zaj, a nyikorgás. Olyan az egész, mint valami másik dimenzió, amelybe a férfi egy ajtón keresztül lépett át.
Az apjának voltak titkai – bár Naomi úgy látta, ezzel minden felnőtt így van. Titkok, amiket nem osztanak meg másokkal, titkok, amiktől ellenségessé válik a pillantásuk, ha az ember valami nem helyénvalót kérdez tőlük. Az apja talán felfedező, aki egy bűvös ajtón át egy másik világba látogat el.
Ez a gondolat biztosan nem tetszett volna az apjának, mert a kísértetekhez és kamasz boszikhoz hasonlóan, a Biblia „másik világokról” nem tett említést. Vagy talán épp azért nem tetszene neki, hogy ilyesmi jár a lánya fejében, mert a dolog történetesen igaz.
Naomi megkockáztatott néhány további lépést előre, közben azonban minden neszre odafigyelt. De csak a mennydörgést hallotta, ami egyre közelebbről morajlott fel.
Amikor újra beverte a nagylábujját, kiszakadt belőle egy kurta jajszó, és fél lábon ugrált, míg enyhülni nem kezdett a fájdalom. Hülye kő, gondolta lenézve.
Csakhogy a halvány holdfénynél nem követ pillantott meg, hanem egy ajtót. Egy földbe vágott ajtót! Egy ajtót, ami nyikorog, ha kinyitják. Talán varázslatos ajtó…
Négykézlábra ereszkedett, végighúzta rajta a kezét – amibe rögtön bele is ment egy szálka.
Egy varázsajtó nem döfködi tele szálkával az ember kezét. Ez csak valami régi krumplispince, vagy menedék nagy viharok esetére. Szájába kapta sajgó ujját. Bár a csalódás valamelyest lehűtötte iménti lelkesedését, azért mégiscsak egy földbe vágott ajtót talált egy öreg, kiégett kunyhó mellett.
És az apja ide mászott le.
A biciklije! Talán ebben a veremben dugta el az ajándékot, és épp most szereli össze! Naomi inkább megkockáztatott egy újabb szálkát, de fülét a régi fára tapasztva, szemét erősen lehunyva megpróbált hallgatózni.
Mintha az apja odabent mocorgott volna. És horkantott vagy nyögött volna. A kislány elképzelte, ahogy épp összeállítja a kerékpárt – a csillogó, vadonatúj és piros bicajt! –, lapátkeze mindig a megfelelő szerszám után nyúl, és közben fütyörészik a foga között, ahogy akkor szokott, amikor valamin dolgozik.
Odalent van ebben a pincében, és azon ügyködik, hogy valami egészen különlegeset ajándékozzon neki, Naominak. Legalább egy hónapig egy rossz szava sem lesz (még gondolatban sem).
Vajon meddig tart összeszerelni egy biciklit? Tényleg indulnia kéne már hazafelé, nehogy rájöjjön az apja, hogy követte. Viszont közben annyira, de annyira, de annyira szerette volna látni a bicajt. Csak egyetlen pillanatra!
Óvatosan elhátrált az ajtótól, odaosont a kiégett kunyhóhoz, aztán lekuporodott az öreg kémény mögött. Már biztosan nem tart sokáig – az apja ügyes kezű ember volt. Ha akarná, akár saját szerelőműhelye is lehetne… csak azért dolgozott annak a morgantowni kábeltársaságnak, hogy a családja biztonságáról gondoskodhasson.
Legalábbis folyton ezt hajtogatta.
Naomi az első villámlásra felkapta a fejét – az első cakkos, csattanó villámra –, és ezután már nemcsak távolról morajlott, hanem igazán hangosan megdördült az ég. Igazság szerint haza kellett volna mennie, de most már nem indulhatott útnak. Az apja bármelyik percben kimászhat a pincéből, és akkor biztosan elkapja.
Ha most nyakon csípi, akkor nem lesz semmiféle csillogó, piros bicaj a születésnapján.
Ha ideér a vihar, akkor viszont mindössze elázik és kész. Legalább kicsit lehűl.
Azt mondogatta magában, hogy öt perc, és már jön is kifelé az apja. Aztán amikor letelt az idő, újra megszavazott öt percet. Utána viszont muszáj volt pisilnie. Megpróbálta visszatartani, nem figyelni rá, valahogy visszaszorítani, de végül nem bírta tovább, és behúzódott a fák közé.
Ingerülten forgatta a szemét, letolta a rövidnadrágját, aztán lábát jól szétterpesztve leguggolt, nehogy lepisilje magát. Amikor végzett, megrázta a fenekét, majd addig ismételte, míg nagyjából biztos lehetett abban, hogy nem csepegteti le magát. Éppen visszahúzta volna a sortját, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt.
Naomi mozdulatlanná dermedt. A rövidnadrág még mindig a térde magasságában, pucér feneke centiméterekre a földtől, ajkát összeszorította, úgy igyekezett még a lélegzetét is visszatartani.
A következő villám fényénél megpillantotta az apját… hirtelen annyira veszedelmesen vadnak látta. Rövidre nyírt haja a vihar fényviszonyai mellett szinte fehérnek tűnt, a szeme sötét gödörből meredt ki, fogai megvillantak, ahogy ajka zabolátlan vigyorra húzódott.
Ahogy nézte, a kislány már-már arra számított, hogy a férfi mindjárt hátraveti a fejét és felüvölt, mint valami farkas. Érezte, hogy életében először valódi félelem dobogtatja meg a szívét.
Aztán az apja lenyúlt a lába közé, és erősen megdörgölte magát. Naomi arca tűzforróvá vált. A férfi becsapta maga mögött az ajtót, a halk csattanás visszhangot vert. Amikor belökte a tolózárat, a kislány beleborzongott a durva, reszelős hangba. Félig felegyenesedve, félig kuporogva dermedt mozdulatlanná, és mostanra a lába remegett az erőfeszítéstől, de ki kellett várnia, hogy az apja száraz levelekkel takarja el az ajtót.
A férfi pár másodpercig még ott állt – ó, de hogy sisteregtek már a villámok! –, és elemlámpája csóvája végigpásztázott az ajtón. A fény úgy vetült árnyékba boruló fejére, hogy Naomi csak arca éles szögleteit látta: világos, rövid hajával, sötét, lelketlen szemgödrével mintha koponya lett volna.
Apja körülnézett, és a kislány egy szörnyű másodpercen át attól tartott, hogy egyenesen rá mered. Ösztönösen is érezte, hogy ez a férfi bántaná, hogy úgy verné el kezével, öklével, ahogy családja biztonságáért munkálkodó apja sosem tette.
Torkában gyámoltalan nyüszítés készülődött. Apu, kérlek, futott át az agyán. Kérlek.
De a férfi már el is fordult, és hosszú, biztos léptekkel megindult abba az irányba, ahonnan jött.
Naomi egyetlen reszkető izmát sem mozdítva várt, míg már csak az éjszaka zaját hallotta, a feltámadó szél surrogását. A vihar egyre közelebb ért, apja azonban már elment.
Felrántotta a rövidnadrágját, felegyenesedett, és dörzsölgetni kezdte elzsibbadt lábát.
A hold eltűnt, ő pedig a korábbi kalandvágy helyett már csak iszonyú rettegést érzett.
A szeme azonban annyira hozzászokott a sötéthez, hogy visszatalált az avarral eltakart ajtóhoz, amit csak azért látott meg, mert tudta, hogy ott van.
Tisztán hallotta a saját lélegzetvételét, ahogy elvegyül a szél hangjával. A levegő lehűlt, azonban most már inkább melegre vágyott. A hideg mintha a csontjáig hatolt volna, mint telente, és a keze reszketett, amikor lehajolt, hogy elsöpörje a vastag levélréteget.
Rámeredt az öreg faajtót lezáró vaskos, rozsdás reteszre. Keze végigsiklott rajta, de már nem akarta kinyitni. A legjobban azt szerette volna, ha otthon lenne, az ágya biztonságában. Jó lett volna megszabadulni attól, amit az imént látott… apja állatias ábrázatától.
Ujjai azonban már megragadták a tolózárat, ami meg sem moccant, ezért két kézzel próbálkozott. Összeszorított foggal rángatta, mire végre reszelős nesszel elmozdult.
Odalent van a biciklim, hajtogatta magában, még akkor is, amikor mellére mintha mázsás súly nehezedett volna. Az a csillogó, piros, születésnapi bicikli. Az lesz a pincében.
Lassan felnyitotta az ajtót, és lenézett a sötétbe.
Nagyot nyelt, elővette zsebéből apró elemlámpáját, és ennek keskeny fénycsóvája segítségével mászni kezdett lefelé a létrán.
Hirtelen eluralkodott rajta a félelem, hogy mindjárt megjelenik a feje felett az apja arca a lejárat nyílásában. Az a vad, iszonyú pillantás. És már le is csapódik az ajtó, foglyul ejtve őt. Kis híján elindult visszafelé, de ekkor meghallotta a nyüszítést.
Lába mintha odafagyott volna a lépcsőfokhoz.
Odalent van valami állat. Na de miért tartana apukája állatot a pincében… talán egy kölyökkutya? Ez lenne a születésnapi meglepetése? A kiskutya, amit mindig is szeretett volna, de sosem engedték meg neki? Még Mason sem tudott kirimánkodni egy kutyát a szüleikből.
A szemét könnyek marták, amikor leugrott a verem földes padlójára. Muszáj lesz megbocsátásért könyörögnie apját illető szörnyű gondolatai miatt – a gondolat éppolyan bűnös lehet, mint a tett.
Amikor elkezdett körbepásztázni a zseblámpával, a szíve tele volt örömteli várakozással – a jövőben ilyesmit nagyon soká nem fog érezni. Csakhogy pillantása nem ládában elhelyezett, nyüszítő kölyökkutyára esett, hanem egy lányra.
A lány szeme óriásira tágult, és üvegként fénylett, mert ömlött belőle a könny. Szája le volt ragasztva, a tapasz mögül iszonyú hangok törtek elő. Arcán és nyakán karmolások, véraláfutások éktelenkedtek.
Nem volt rajta ruha, nem viselt semmit, de nem próbálta eltakarni meztelen testét.
Mert… mert nem is tudta volna. A keze kötéllel volt összekötve – kisebesedett csuklója miatt csurom vér –, amit egy fémrúdhoz hurkoltak. Ez az öreg matrac mellett állt, amin a nő feküdt. A bokájánál úgy volt megkötözve, hogy két lábát széttárja.
Azok a borzalmas nyögések nem szűntek meg, egyre csak verték Naomi dobhártyáját, a gyomrában kavarogtak.
Mintha álomban lett volna, a kislány előrelépett. A fülében mintha valami dübörgött volna, mint amikor túl soká marad a víz alatt, és nem képes visszajutni a levegőre. A szája annyira kiszáradt, hogy belenyilallt a torka, amikor beszélni kezdett.
– Ne kiabálj. Nem kiabálhatsz, rendben? Mert esetleg meghallja és visszajön. Oké?
A nő bólintott. Bedagadt szeme könyörögve meredt a kislányra.
Naomi körmével felkarmolta a ragasztószalag szélét.
– Muszáj csendben maradnod – intette suttogva, miközben remegő ujjakkal dolgozott. – Kérlek, maradj csendben. – Ezzel lerántotta a ragasztószalagot.
Szörnyű hanggal járt, és vörös, fájdalmasnak tűnő nyomot hagyott, de a lány nem kiabált.
– Kérlek… – A hangja fakón nyikorgott, mint valami rozsdás zsanérú ajtó. – Kérlek, segíts. Kérlek, ne hagyj itt.
– El kell menekülnöd innen. El kell futnod. – Naomi gyorsan a verem ajtaja felé kapta a fejét. Mi van, ha az apja visszajön? Ó, istenem, mi lesz, ha visszatér a kegyetlen külsejű férfi, aki az apjára hasonlított?
Megpróbálta kibogozni a kötelet, de a csomók túl feszesre voltak húzva. Az ujjáról is lehorzsolta a bőrt, mindhiába. Ekkor megfordult és kis elemlámpájával körbevilágított.
Egy palack szeszes italra esett a pillantása – otthon az ilyesmi tilos volt az apja törvényei miatt –, meg újabb, felcsavarva várakozó kötelekre. Egy régi takaró, egy viharlámpa. Újságok, a címlapjukon meztelen nők, egy fényképezőgép, és… ó, nem, nem, nem… a falra ragasztva nők fotói. Az előtte heverő nőhöz hasonlóan mind meztelenek voltak, megkötözöttek, véresek és rémültek.
Voltak, akik élettelen tekintettel meredtek rá.
Egy öreg szék, a falra erősített polcon ételt tartalmazó befőttesüvegek. Egy csomó rongy… nem, ruhák álltak ott halomban, szakadt ruhák… csupa vérfolt mindegyik.
Naomi az orrában érezte a vér szagát.
És voltak kések is. Mennyi kés!
A kislány megpróbált nem gondolni semmi másra, igyekezett kizárni minden egyebet, csak felkapott egy kést, és elkezdte fűrészelni vele a csomót.
– Maradj csendben… csak maradj csendben!
Bele-belevágott ugyan a nő bőrébe, de az meg sem nyikkant.
– Siess, kérlek, siess! Kérlek, kérlek… – könyörgött. Aztán végre kiszabadult, de elfojtotta feltörő nyöszörgését. A karja remegett, amikor megpróbálta leengedni maga mellé. – Fáj! Édes istenem, istenem, de fáj!
– Ne gondolj rá, ne foglalkozz vele! Attól csak rosszabb lesz. – Igen, de mennyire fájt… fájt gondolkodni… Ezért Naomi elhatározta, hogy nem gondol a vérre, a fotókra, a rémítő, szakadt ruhákra.
A lány bokájához hajolva elkezdte elvágni a kötelet.
– Hogy hívnak?
– Én… Ashley… Ashley vagyok. Kicsoda az a férfi? Hol van?
Naomi képtelen volt kimondani. Nem volt hajlandó kimondani. Gondolni sem akart rá.
– Otthon. Vihar van. Nem hallod?
És én is otthon vagyok, hajtogatta magában, miközben elvágta a másik kötelet is. Otthon, az ágyamban, és ez az egész csak egy rossz álom. Nem is létezik ez a régi krumplispince, amelyben vizelet, testnedvek és valami annál is szörnyűbb szag terjeng, nem létezik sem ez a lány, sem az állatiasan vad külsejű férfi. Mindjárt arra riad fel a saját ágyában, hogy a vihar megérkezett és lehűtötte a levegőt.
Amikor felébred, minden tiszta lesz és hűvös.
– Fel kell állnod, ki kell innen másznod. Muszáj lesz futnunk.
Fuss, fuss, fuss, bele a sötétségbe, menekülj innen. És akkor mindez meg sem történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése