Johanna Lindsey: A szerelem nyomában (részlet)

1. Fejezet

– Nem kedveled valami nagyon az édesanyádat, igaz-e, fiacskám?

Lincoln Ross Burnett, Cambury tizenhetedik vikomtja kíváncsi pillantást vetett nagynénjére, aki vele szemben üldögélt a fényűző hintóban, amely egyre feljebb kapaszkodott a skót felföld egyik hegyvidéki útján. A kérdés nem volt különösebben meghökkentő, számára legalábbis biztosan nem. Viszont ha valaki más tette volna fel, akkor egyszerűen tudomást sem vesz róla.

Henry nénikéje – csak a férjének és Lincolnnak engedte meg, hogy így szólítsák – édes, angyali természetű, negyvenötödik esztendejében járó hölgy volt. Kissé talán szétszórt, de ettől csak még inkább imádni való. Az alacsony termetű, gömbölyded nő kerek arcát aranyszínű, göndör fürtök keretezték. Edith lánya a megszólalásig hasonlított rá, csak épp jóval fiatalabb volt. Egyiküket sem lehetett klasszikus szépségnek mondani, de szeretetre méltó jelleme miatt igen hamar meg lehetett kedvelni mindkettőt.

Lincoln rajongott értük. Most már őket tartotta a családjának, nem azt a nőt, aki tizenkilenc évvel ezelőtt elküldte a nagybátyja házába, Angliába. Akkor mindössze tízesztendős volt, s valósággal összetörte, amikor el kellett hagynia az otthonát, hogy idegenek között éljen.

Csakhogy Burnették igazán nem sokáig maradtak idegenek számára. A gyermektelen pár a kezdet kezdetétől úgy bánt vele, mintha a fiuk lett volna. Az érkezése után egy évvel megszületett Edith, s a szülőknek ekkor hozták tudomására, hogy nem lehet több gyermekük. Így hát semmi meglepő nem volt abban, amikor Richard nagybátyja úgy határozott, hogy Lincoln lesz az örököse – a fiúnak még a nevét is megváltoztatták, hogy a nemesi címmel együtt a Burnett név is fennmaradhasson.

Az a régi fájdalom már nem gyötörte. Immár több évet élt Angliában, mint amennyit annak idején skóciai otthonában töltött. Skót akcentusa évekkel ezelőtt eltűnt, s remekül beilleszkedett az angol társaságba – a legtöbb ismerőse nem is sejtette, hogy nem ott született. Azt hitték, a Ross egyfajta középső név, nem pedig az eredeti vezetékneve.

Nem, ennyi év után igazán nem kellene, hogy zavarja az az átkozott dolog… de attól még így volt. Azonban nem hagyta, hogy keserűségéből bármi is megmutatkozzon – legalábbis úgy hitte, hogy nem látszik meg rajta semmi. Nagynénje kérdése azonban rávilágított arra, hogy a hölgy átlát rajta.

Különös, de Lincoln többek között épp azt tartotta nagyra a nénikéjében, hogy bár megvolt benne a képesség arra, hogy kinyilvánítsa acélos akaratát, ha a fiú egészségéről vagy általános boldogulásáról volt szó – hányszor, de hányszor kellett feleslegesen ágyban maradnia még egy napot, hogy teljesen felépüljön egy megfázásból! –, más téren korántsem volt ennyire harcias. Ha valami nem az ő dolga volt, akkor abba nem ütötte bele az orrát, s nem próbálta meg irányítása alá vonni. Lincoln anyja iránti érzései pedig pontosan ebbe a kategóriába tartoztak.

De a fiatalember nem érzett nagy kedvet ahhoz, hogy erre rámutasson.

– Miből gondolja? – kérdezte Henriette-et, hogy elkerülje a válaszadást.

– Amióta eljöttünk otthonról, egyfolytában borongsz valamin, és ez korántsem jellemző rád. Még sosem tűntél ilyen feszültnek… hozzátenném, ennyire hallgatagnak sem. Meg sem nyikkantál azóta, hogy Edith elszundikált.

Szerencsére a fiatalembernek erre megvolt a tökéletes mentsége.

– Sok mindenen kellett elgondolkodnom, hiszen nénikém bejelentette, hogy Edith ebben a báli szezonban debütál, és én leszek az, aki gardírozza. Az égvilágon semmit sem tudok arról, hogyan kell felügyelni egy ifjú hölgyet, aki éppen férjet keres.

– Ugyan már, nincs ebben semmi bonyolult. Te magad is beláttad, rég eljött az ideje annak, hogy elkezdj feleséget keresni, mivel eddig senki sem ragadta meg a figyelmedet. Már igazán lehetne saját családod is. Egyre csak húzod-halasztod a dolgot, ami egy férfi esetében nem gond, Edith azonban ezt nem engedheti meg magának. Így hát majd szépen egyszerre lesztek túl rajta. Zseniális ötlet volt, és te ezzel tökéletesen tisztában vagy. Nem gondoltad meg magad, ugye?

– Nem, de…

– Akkor hát vissza is térhetünk az eredeti kérdésemhez, igaz? – tartott ki Henriette.

– Nem, azt tulajdonképpen megválaszoltam, és amennyiben nem szolgált megelégedésére, úgy esetleg nyugtassa meg magát azzal, hogy aggodalomra nincs semmi oka.

– Badarság – fejezte ki egyet nem értését újra a nő. – Sosem nyaggattalak amiatt, hogy éppen milyen irányt vett az életed, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne lettem volna mééérhetetlenül nyugtalan, ha éppen egy rossz úton indultál el.

– Mérhetetlenül? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a fiatalember, s képtelen volt elfojtani előkívánkozó mosolyát.

Nagynénje kedvét azonban nem vette el az, hogy unokaöccse milyen jót mulat rajta.

– Azt ne hidd, hogy megúszod a beszélgetést, ha belekötsz minden apróságba.

Lincoln felsóhajtott.

– Rendben. Mi vezetett tehát ahhoz a megdöbbentő feltételezéséhez, miszerint nem kedvelem az anyámat?

– Talán az, hogy tizenkilenc év alatt egyetlenegyszer sem látogattad meg?

A vikomt már egy ideje kifelé bámult a hintó ablakán. A zord vidék szépsége a szívébe markolt. Ezek szerint emlékezete nem pusztán játékot űzött vele e hosszú évek során. Skócia hegyvidékét éppoly vadnak és csodálatosnak találta, mint ahogy az emlékeiben élt. Figyelembe véve, micsoda hatást tett rá a honi táj viszontlátása, bizton megállapítható, hogy jobban hiányzott neki, mint képzelte volna. Ám még ez is kevés volt ahhoz, hogy hamarabb hazahúzza a szíve.

– Semmi szükség sem mutatkozott arra, hogy idelátogassak, hiszen anyám többször is eljött Angliába – mutatott rá.

– Amely alkalmakkor neked a legtöbb esetben valahol másutt akadt dolgod – vette fel a kesztyűt a nő.

– Halaszthatatlan ügyek – tartott ki a fiatalember, de nagynénje arcán látta, mennyire nem hisz neki.

– Mintha a fogadat húzták volna.

– Az időzítés sosem volt megfelelő.

– Szégyelld magad! Hiszen soha, egyetlen mentséged sem volt hihető. Csupa átlátszó kifogás. Édes istenem, fiacskám, azt hiszem, most először látlak pirulni! Szóval érzékeny pontra tapintottam, igaz?

A fiatal férfi arca csak még mélyebb vörös árnyalatot öltött attól, hogy nagynénje rámutatott erre. Zavarában a hangja is természetellenesen, kifejezéstelenül csengett.

– Henry néni, ez a beszélgetés nem vezet sehová. Kérem szépen, hagyjuk is, mielőtt felébresztjük Edith-t.

A nőt bántotta, hogy unokaöccse nem hajlandó megosztani vele az érzéseit. Ezt Lincoln világosan látta abból, ahogy nyelvével méltatlankodva csettintett, s kissé elbiggyesztette a száját… de aztán vállat vont. Henriette sosem duzzogott. Valószínűleg azt sem tudta, hogyan kell. Viszont általában ennyire kitartó sem volt, és a fiatalember tartott attól, hogy még korántsem végeztek ezzel a témával, s valami más alkalommal újra elő fog kerülni.

Nagybátyja ugyan tisztában volt a probléma mibenlétével, de ő sem segíthetett. Richard Burnett és egyetlen húga kapcsolata sosem volt igazán szoros, így a férfi testvére cselekedeteire képtelen lett volna megnyugtató magyarázatot adni – az is igaz azonban, hogy nem fogta a húga pártját a dologban. Lincolnnak mindössze annyit mondhatott el, hogy az anyja akkoriban teljesen egyedül nevelte, mivel nem állt már mellette a férje, aki segíthetett volna… aztán amikor baj lett, fogalma sem volt arról, hogyan kezelje a helyzetet. Egyébként Richard sem szemlélte az egészet teljesen tárgyilagosan – igen hálás volt a húgának, hogy elküldte a fiát hozzá, így neki örököse támadt, hát nem firtatta különösebben a nő indokait.

Lincoln nem igazán tudta, miért döntött végül úgy, hogy ellátogat régi otthonába, de valószínűleg azért, mert elhatározta, hogy megnősül és saját családja lesz – új élet, új kezdet! –, s előtte szerette volna tisztázni és elengedni régi sérelmeit. Családot alapítani igen jelentős vállalkozás. Azt tervezte, hogy mindent úgy csinál majd, ahogy azt kell, s nem akarta, hogy ebben befolyásolja a múlt egy komor emléke. Egyedül az aggasztotta, hogy esetleg nem lesz képes szélnek ereszteni korábbi rossz érzéseit. Attól félt, ha viszontlátja anyját abban az otthonban, amit az tőle megtagadott, akkor ettől újra fellobbannak haragja lángjai. Utoljára akkor hatalmasodott el rajta emiatt az indulat, amikor Angliába érkezett, s ez az állapot két egész évig eltartott – két hosszú évbe telt, mire sikerült dühét nehezteléssé tompítania.

Most viszont szeretett volna ezzel végleg leszámolni, és soha többé nem foglalkozni vele. Volt némi halvány reménye arra is, hogy tán még az anyjának is képes lesz megbocsátani. Harminc felé közeledett, túl idős volt ahhoz, hogy gyerekkori sérelmeit dédelgesse. És talán nem is egyedül az anyját kellene okolnia. Az asszony egyszerűen csak túl gyáva volt ahhoz, hogy szembeszálljon a szomszédjukkal és kiharcolja, hogy az megzabolázza a fiait, akik mintha eltökélték volna magukban, hogy Lincoln életére törnek, ahányszor csak erre alkalmuk nyílik. Jó néhány dolgot tehetett volna, hogy véget vessen a brutális összecsapásoknak. Csakhogy az anyja úgy döntött, hogy kerülni próbálja a szülői felelősséget, s inkább a fiát távolította el, inkább őt küldte el messzire az otthonából, a hazájából… és saját magától.

HA ÉRDEKEL A FOLYTATÁS, AZ ALÁBBI LINKEN ELOLVASHATOD A 2. FEJEZETET, DE MEG IS RENDELHETED JOHANNA LINDSEY TRILÓGIÁJÁNAK ZÁRÓKÖTETÉT!

Beleolvasok Megrendelem